Fülszöveg: 

1830 ​októberének végén felakasztva találják Leroy Fry kadétot az Egyesült Államok Katonai Akadémiája, a Hudson-felföldi West Point lezárt területén. Az öngyilkosság kizárva, mivel az áldozatot brutálisan meggyalázták: kivájták a szívét a mellkasából.
Az akadémia jó hírének megőrzése – és egyáltalán: fennmaradása – miatt a létesítmény vezetője a nyugdíjas éveit a közeli településen, Buttermilk Fallsban élvező egykori New York-i rendőrnyomozót, Augustus Landort kéri fel az eset felderítésére és a tettes vagy tettesek kézre kerítésére. A szigorú szabályok szerint működő katonai bázison azonban nincs könnyű dolga a feleségét és a lányát is a közelmúltban elvesztő bűnüldözőnek. Ám akad egy önjelölt, nem kevés önbizalommal – és nem mindennapi koponyával – rendelkező, ékesszóló, ugyanakkor meglehetősen szószátyár segítője: az első évfolyamos Edgar Allan Poe kadét személyében.

Szerintem: 

Az a történet, amiről nehéz úgy beszélni, hogy

a történet végső fordulatát ne lőjem le. Az annyira meghatároz mindent, átértékeli az egész történetet, hogy megkerülhetetlennek tűnik.

Pedig különben sem egy szimpla krimi. Már az ad neki egy dinamikát, hogy rutinos és nyugdíjas nyomozónk, Gus Landor egy segédet kér maga mellé az akadémián. A fiatalember kémkedik neki a katonatársai körében, és össze is barátkoznak. Egy majdnem apa-fia, de mindenképpen mentori és baráti kapcsolat alakul közöttük. Ha azt is hozzáteszem, ki a kadét: Edgar Allen Poe, már egy újabb színt adtam a történethez. Hiszen Poe már ekkor foglalkozik irodalommal, beszélgetnek is erről, és Bayard szépen levette, milyen lehetett ekkoriban a szerző. Érzékeny portrét kapunk.

Ahogy különben a történelmi színt is ügyesen használja. Nem értek hozzá, de nálam potensebbek szerint Bayard nagyon hitelesen ábrázolja, milyen volt akkoriban a katonai akadémián az élet. Készséggel elhiszem, mert sok mindent megmutat, és olvasás közben a kadétok mindennapjai, az iskola körüli politikai játszmák is megelevenednek.

Ha mindez nem lenne elég, egészen vad, amilyen irányba elmennek a bűnügyek. Anélkül, hogy sok mindent elárulnék, a betegség és a boszorkányság határvonalára fogunk utazni.

És, ott van a végső csavar is. Az határozza meg, hogy nézünk a szereplőkre. Még azt is megkérdőjelezi, hogy ki volt ebben a történetben az áldozat, a bűnös és a bűnbak. Úgy is működött volna, ha ez már nincs benne, így viszont sokkal nyugtalanítóbb az egész történet. Olyan szenvedés- és bűnhullám érkezik a végére, hogy az egy skandináv kriminek is becsületére válna.

A szereplőkről pont ezért nem is akarok írni. Úgy lenne igazi, ha a teljes jellemüket néznénk. Akkor látnánk a bűneik és az igazi énjük. De azzal elrontanám a felfedezés örömét, így ez most elmarad. Annyi marad, hogy Bayard építi a szereplőit, és nem csak a kiemelt főszereplőket. Hihető, bűnös embereket teremt, akik bonyolultabbak, mint amilyennek látszanak.

Téma: legszívesebben azt írnám, bűn és bűnhődés. Az emberi szenvedés. Annak a ténye, hogy az ember mire nem képes azért, akit szeret. Nem simán egy szórakoztató krimi. Sőt, a végére a szórakoztató jelzőt le is húznám. Annyi emberi fájdalom és nyomorúság kerül bele, hogy az egészen drámai színt ad neki, és a szereplők tettein, jellemén járt az agyam. Nem boldogít ez a történet, és egyre inkább lehangol. Következmények, itt számolni kell velük, és minden kisebb/nagyobb bűn komoly megtorlást kap. Az isteni rend, úgymond helyreáll, de ettől senki nem érzi jobban magát. Én, az olvasó sem.

A stílusa az, ami talán kevésbé tetszett. Néhol dagályosnak éreztem, és amikor Poe veszi át a narrációt, gyakran szenvedtem is vele. Landor tárgyilagosabb, jobban marad a cselekménynél, míg a fiatalember érzelmes és másként, leíróan mesélő.
Pedig a váltás papíron érdekesebbé teszi. Kár, hogy a másik elbeszélő levelei és azoknak a hangja nem tetszett.
A versbetétek sokasága is megosztó. Egy Poe szereplésű krimiben fura lett volna, ha nincs, és azért túlsúlyban sincsenek, de néha így is sokalltam. Még az egyik leleplező, nem is, a legfontosabb leleplező is egy vers. Azért az már kicsit túlzás…

Még emésztenem kell kicsit. Van belőle film is, még azzal is várok kicsit. Több a szenvedés benne, mint amit most kedvem lenne filmen is követni.

Idézet: 

– Attól tartok, nemigen férek meg a költészettel – jegyeztem meg.
– Miért is férne meg vele? – felelte. – Ön amerikai.
– És ön, Poe úr?
– Én művész vagyok. Ez annyit tesz, hogy ország nélküli.

Tudja, Poe úr, úgy vélem, egy bizonyos ideig lehet törött üvegen táncolni. De nem örökké.