Fülszöveg: 

A ​Stonehenge varázslatos látképével a hátterében magasodik Salisbury katedrálisa. Az ősi Sarum vidéke ez, ahova Edward Rutherfurd eme korai, lélegzetelállító remekművében kalauzolja olvasóit, és a tőle megszokott rendkívüli gazdagsággal meséli el Anglia viharos történelmét a jégkorszak végétől egészen napjainkig.
A Sarum családi sagája évezredeken át hömpölyög. Hwll, az északi vadász a fagyos tundráról menekül dél felé, Nooma, a kőfaragó állhatatos, évtizedeken át tartó munkával emeli magasba Stonehenge-et, harminckét évszázaddal később pedig utódja, Oswald Mason húzza fel a Salisbury katedrális ég felé nyúló tornyait. Az emberi történelmet átölelő elbeszélés során pedig kelta dűnék, római utak, angolszász kolostorok, normann kastélyok, középkori mezővárosok és viktoriánus vidéki birtokok elevenednek meg.

Szerintem: 

Rutherfurd azon szerzők közé tartozik, akik

kidolgoztak egy stílust és technikát, és ennek megfelelve írják a köteteiket. Mit kínál nekünk a szerző, és a Sarum?

Egyrészt, több évszázadon átívelő családtörténetet. Most 5 családot ismerhetünk meg, akik közül a legelsőket egyenesen az őskortól kísérünk el a modern korig. (De az újabb családok is pl. az ókorban, kora középkorban már színre lépnek.) Kifejezetten érdekesnek találtam, hogy egyes jellegek hogyan öröklődnek át a generációk során. Pl. a csaló, ravasz Tep leszármazottaiban mindig megvolt a hajlam a mások kihasználására, bűnre, a saját érvényesülés előtérbe helyezésére. Jót mosolyogtam azon is, hogy az utolsó bemutatott leszármazott, egy kis 13 éves fiúcska is úgy kerül elénk, hogy éppen elrabolja egy rokona táskáját az autóból. De ott vannak a Masonök, akik gyakran tehetséges iparosok, és vonzódnak az olyan munkákhoz, mint a kőművesség, vagy az ácsolás. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének kivételek. Egy Mason is lehet tanult ember, ahogy Tep leszármazottai között sem csak sötét lelkű gazfickók akadnak.
Természetesen a családok keverednek, vannak visszatérő elemek. Jól is jön a kötet elejére betett családfa, mert egy ponton már lehet keverni, ki kinek és hogyan a rokona.

Másodszor, történelmi regényt olvashatunk. A családok sorsa mindig kapcsolódik valamiképpen a történelmet formáló eseményekhez. Ha Rutherfurd nem is ábrázolja a történelmi személyeket, de a szereplői vagy ismerik őket, vagy ott vannak a seregeikben, illetve az egész család sorsára hatással lesz egy-egy történelmi esemény. Pl. Alfréd király adományoz az egyiküknek nemesi címet és birtokot, amikor a vikingek elleni csatában kitünteti magát az egyikük. De mennek a százéves háborúba, Napóleon ellen, részt vesznek az angliai légi csatában és még lehetne sorolni.

Olyan vetülete is van a történelemnek, hogy pl. miképpen alakulnak át a családi nevek. A Porters családnál kifejezetten izgalmasnak találtam, ahogy az egykori római ős neve miképpen alakul és marad mégis a családdal, mint egy örökség, amit ők már nem is értenek, mert már nem is tudnak Caius Porteusról.

De azokat a részeket is érdekesnek találtam, ahol generációk elteltével szembesülünk azzal, hogy a családi történetek miképpen módosulnak. Ahogy az emlékezet átalakítja a történelmet, és egyfajta meséket gyárt. Mi maradt meg, mi az igazi mag és mit költöttek köré? Ezek nem csak egy-egy családról, de szerintem az emberekről is árulkodnak. Látszik belőle, mit tartanak értéknek, és ennek szellemében hogyan építik fel az eredettörténetüket.

Akár úgy is lehetne olvasni, mint több rövidebb regény egymás utániságát. Egy-egy kiemelt szereplő és történet regényesen van megragadva. Van izgalmas cselekmény, vannak kalandok. Rutherfurd jó érzékkel láttatja a történetet, és képes több generáción át nem csak átszaladni az eseményeken, de filmszerű jeleneteket is írni.
Igaz, ez igazán a regény első felére, durván két harmadára igaz. A modern korra rövidülnek az egyes korszakok és az éppen élő családtagok történetei.
Azt is egyre gyakrabban engedi meg magának, hogy esszét idézve összefoglaljon egy-egy történelmi jelentőségű eseményt, vagy bemutasson egy meghatározó személyiséget. Vagyis, az első kb. 600 oldal sokkal regényesebb és szórakoztatóbb, mint a befejező 300.

Annak ellenére, hogy generációk sorát mutatja be, képes egy-egy alakot jobban kiemelni, több dimenziót adni neki. Igaz, inkább a pozitív szereplőknél törekszik erre. Emlékezetes tud lenni a lány létére csatába vonuló Aelfgifu. A becsületes zsidó Aaron, akinek a középkorban nézhetjük végig az üldöztetését, miközben sokkal tisztességesebb és szerethetőbb alak, mint a körötte magasba emelkedők. Porteus, aki sorra veszti el a római álmait, szenved is ettől, de képes lesz új életet és boldogságot építeni magának Britanniában. De még sorolhatnám – általában minden ábrázolt korszaknak van egy hőse, és egy ármánykodó Wilson/Forest vele szemben.

Alapos, gondosan megírt regény, ami talán nem tartja végig a kezdeti színvonalat, de szerintem a célját eléri. Anglia történelmén halad végig Salisburyból nézve, miközben családtörténetekkel szórakoztat is.