Fülszöveg: 

Amikor a rettenthetetlen Sir Horace Stanton-Lacyt üzleti ügyei Dél-Amerikába szólítják, leányát, Sophiát testvérére, a Berkeley Square-en élő Elizabeth Rivenhallra bízza. Sophy a kontinensen tett körutazás után mindjárt meginvitáltatja magát rokonai körébe. Lady Ombersley beleegyezik, hogy befogadja Sophyt, de senki sem számít arra, hogy a leány viharként csap le a városra és foglalja el azt.

A gyönyörű, vidám, impulzív, megdöbbentően szókimondó Sophy berobban az elegáns londoni társaságba, szétzilálja a konvenciókat és a hagyományokat, akár a szélvész egy marék szalmát. Talpraesett, kalandvágyó és teljességgel fáradhatatlan – aligha az a szelíd leány, akire Rivenhallék számítottak. A jószívű Lizzy néni megbotránkozik, Sophy arrogáns és zord unokabátyja, Charles Rivenhall, az Ombersley-vagyon örököse pedig megfogadja, hogy megszabadítja a családját a minden lében kanál rokontól: kiházasítja.

Azonban az élettel teli és el nem nyomható Sophy máskor is került már kényes helyzetbe. Végtére is évek óta távol tartja az opportunista nőszemélyeket özvegy édesapjától. Ennek ellenére a rokonainál töltött idő akár élete legnagyobb kihívása is lehet. A leányban utánozhatatlan módon elegyedik a bőbeszédűség és a kecsesség. Eltökéli, hogy rá jellemző, szabados módszereivel mindnyájuk problémáit megoldja.

Szerintem: 

Egy történelmi romantikus, amiben üdítően hat, hogy

egy más korszakban született. A híres Sophy 1950-ben jött ki, és nyoma sincs benne azoknak a trendeknek, amiket egy mai történelmi romantikusban találni.

Először is, egészen másképpen kezeli a szerelmi szálakat. Közelebb van Jane Austen, mint egy Julia Quinn vagy egy Lisa Kleypas történethez. A szereplők egy része itt is szerelemből akar férjhez menni, de sokkal visszafogottabbak. Itt aztán szóba se kerülhet, hogy házasság nélkül elcsábuljanak, és az érzelmeiket is lényegesen visszafogottabban élik meg és mutatják ki. Lényegesen több az olyan szereplő, akiknek a házasság nem is jelent többet gazdasági és társadalmi szövetségnél. Éppen az tűnik ki, aki a józan belátás helyett más szempontokat helyez előtérbe az életében.

Sophy berobban ebbe a közegbe, és egy életvidám, tevékeny lányt ismerhetünk meg benne. Ma semmi különös nem lenne benne, de Heyer történetében simán botrány közeli azzal, hogy ő nem egy törékeny kisasszonyka, aki még a szalonba se tud átmenni egyedül. Jó lovas, nagyszájú, intézi a pénzügyeket, nem mellesleg hatalmas szíve is van. Így aztán a nénikéje családját elkezdi rendbe szedni: segít a pénzügyi gondokban, megfelelő párt talál az idősebbeknek, betegápol és még sok más.

Ebből talán látszik, hogy bőven van cselekmény a történetben. Amint megjön Sophy, felpörögnek az események, mert ő aztán szervezkedik és zűrt kavar, amint színre lép. Kifejezetten szórakoztató is, ahogy egy ponton szinte mindenki az ő sakkfigurája, aki úgy lépked a táblán, ahogy a lány utasítja.

Felvonultatja a jellegzetes figurákat, és az angol arisztokraták életébe is betekintést enged. Ugyan nincs történelmi szereplő vagy esemény, de az angliai élet jellegzetes elemeit hozza sorban. A nemesi birtokok ügye, mit várnak el a család férfi és nő tagjaitól, hogyan lehet szórakozni, az udvarlás szabályai és sok minden más is. A korszakot, a nemesek életét elképzelhetővé teszi, és nem éreztem úgy, hogy bárhol játszódhatna ez a történet. Itt van szerepe annak, hogy mikor és milyen országban járunk.

Szimpatikus, de esendő emberek sorával töltötte meg a lapokat. Igazából gonosz szereplő nincs benne, de jellemhibás akad. Cecily fiatalságában makacs, forrófejű és elragadja egy fellángolás. Charles belesavanyodott a családi terhekbe, amiket egyedül kell cipelnie, de persze segítséget kérni nem is próbál. A jóképű költő tulajdonképpen életképtelen, a realitások messze esnek a világától.
A konfliktusok is csupa olyasmi, amit el lehet rendezni és nincs bennük semmi igazán veszélyes. Családi csetepaték, adósság visszafizetése, eljegyzések felbontása vagy éppen megkötése.

Van az egész mögött egy olyan gondolkodás, erkölcsi normarendszer, ami ma már nincs és más, ettől van olyan érdekes hangulata is a kötetnek. Ebből fakad, ami tudott zavarni is. Ha a Rivenhall családot nézem, a szülők és a gyerekeik körében is felháborodást keltett, hogy a gazdag rokonuk nem a Rivenhall családfőre hagyta mindenét a halálakor, hanem a nagyfiúra, Charlesra. Pedig kiderül, hogy Charles apja semmilyen felelősséget nem tud vállalni, a családi csetepaték elől is kitér, menekül a klubjába. Mi több, komoly szerencsejátékos, de szerencse nélkül. Olyan adóssága van, ami mindent fenyeget. Ha ő örököl? Eljátszotta volna azt is, és nem jutnának egyről a kettőre. Charles tartja a felszínen a családot, fizeti az adósságokat, veszi át a birtok vezetését. Kap érte köszönetet? Nem, a szülei és a testvérei is simán zsarnoknak tartják. Charles még titkolja is előlük, hogy az apjuk olyan szinten eljátszott mindent, hogy ha ő nem tett volna valamit, mehetnének az utcára. Én rosszabb ember vagyok nála, mert a helyében én felvilágosítottam volna a kedves ideggyenge mamát és a húgokat is, hogy a drága papa, akit tisztelni kellene és szót fogadni neki – mert ezt a 27 éves fiatalembertől is elvárnák –, pontosan mennyit is vesztett és mi maradt. Vagyis, bennem megmaradt a tüske, hogy milyen igazságtalan a család Charlesszal, és a regény világában nekik van igazuk. Mert a gyerek, ha felnőtt is, legyen tiszteletteljes és engedelmes az inkompetens szülővel is.

Ha már emlegetem, mi nem tetszett, még egy, ami a korban belefért, de mai aggyal nekem azért nem tetszik. A végére Charles és Sophy eljegyzik egymást – miközben első unokatestvérek. Sophy apja Charles anyjának a bátyja. Tudom, Viktória királynő és Albert herceg között ugyanez a rokonság volt meg, de említhetném Ferenc Józsefet és Sisit is. A korban ez teljesen normális, de ma nekem túl közeli rokonok ők ketten, hogy felhőtlenül tudjak annak örülni, hogy egymásra találnak. Pedig összeillenek, a sorok még szép íve is van annak, ahogy egymásban felfedezik a nekik való párt, de akkor is annyival jobb lenne, ha csak távoli unokatestvérek lennének…

Végül, a nyelvezete is egy más korszaké. Az ábrázolt korhoz nagyon illik, simán tudom dicsérni, mint stíluselem. Egy más korszakot idéz a szóhasználattal, más mondatszerkezetekkel, nyelvi formákkal. Csak… az olvasást éppen nem könnyíti meg, de ez legyen a legnagyobb bajom.

Összességében én jól szórakoztam Sophy és a Rivenhall család kalandjain, amit inkább olvastam családtörténetnek, mint romantikus regénynek.

Idézet: 

A támadás lényege a meglepetés.