Fülszöveg: 

Valahol ​a sűrű erdőségekkel borított Maine állambeli kisváros, Dead River tőszomszédságában egy elhagyatottnak tűnő hétvégi ház áll. Baráti társaság gyűlik most itt össze, hogy kipihenje a nyüzsgő nagyvárosok forgatagát. Az óceánparti kilátás, a jóleső elszigeteltség pihentető napokat ígér, ám a nyaralás hamar rémálomba csap át.

A sötét rengetegből ugyanis kíváncsi szempárok figyelik őket. Elvadult, húsra éhes embercsalád vadászterülete ez, akik csupán arra várnak, hogy leszálljon az éj. És mindössze pár óra alatt hat civilizált fiatal, valamint a kisváros megfáradt, öreg seriffje ráébred, milyen primitív is az ember a felszín alatt, és mennyire nincs határa az életösztönnek.

Szerintem: 

Mielőtt a regényhez érek, mással szeretném kezdeni. Hogy mennyire

megváltozott a közízlés, illetve mennyire immunisak leszünk a nyers erőszakra. A kötet kapott utószót, elolvastam, és kiderült belőle, hogy mennyire finomítani kellett a cselekményen, amikor Ketchum elsőként kiadatta. Húzták az erőszakos jeleneteket, és a végét is átíratták. Akkor még túl sok volt, amit Ketchum megírt. Most meg? Különösebben fel se vontam a szemöldököm. Sőt, a horrorban már külön zsáner lehetne a hasonló hentelés – mint a texasi láncfűrészesben, vagy a Halálos kitérő-filmekben. Nem biztos, hogy ez örömteli változás és folyamat.

Ugyanakkor Ketchum-regénye a maga módján zseniális. Sötét, hatásos, fizikai horror, amiben jönnek sorra a sokkoló elemek és a töménytelen erőszak. Semmi túlírás, a lényeg a maga nyers valójában. És a nézőpontokkal, az életükért küzdő emberekkel vagy a horda egy-egy tagjának gondolataival még mozgalmas és izgalmas is. Semmi bonyodalom nincs benne, csak egy gyilkos falka és az életükért küzdő emberek szembenézése egymással. Gyorsan le is zajlik minden, és nincs cifrázva.

Amitől azonban zseniális, ahogy felépíti a lecsapó horrort. King szereti hasonlóan írni a maga sötét történeteit, csak ő többszáz oldalban teszi azt, amit Ketchum megvalósít a töredékében. Megfesti a nyugodt képet, a kisvárosi idillt, ahol összejön a baráti társaság, akik biztonságban érzik magukat és kieresztenék a fáradt gőzt. Aztán rájuk zúdítja a terrort, és már soha semmi sem lehet rendben. Az otthonokba viszi a horrort, és Ketchum a mindennapi biztonságérzetnek megy neki, és ijeszti halálra az embert.

Szerintem a vége is azért kell, hogy ilyen legyen. Mindössze egy túlélővel, akinek ebben a túlélésben nem lesz köszönet. Megnyomorodva, egyedül maradva a világban a szörnyű emlékeivel. A rendőrök is, akiknek azzal kell együttélni, hogy a félelem tébolyba lökte őket és megölték az ártatlanokat is, akiket kiszabadítani mentek. Lábbal tipos minden reményt, nincs menekvés, nincs megnyugvás. Hogy ismételjem magam – miután lecsapott a horror, már semmi sem lehet rendben. Nincs igazi megmenekülés, ha van is, aki életben maradt a végén.

A szereplőkről keveset tudunk meg, mégis karakteresek. Ábrázolják őket a tetteik, ahogy a történteket viselik. Egymásról is van véleményük, és így meglesznek az alapvonásaik, amelyek fejlődhetnek a történet folyamán. Marjie pl. egyértelműen a gyengébbik nővér, a szerencsétlen, aki nem találja a helyét. Itt felfedezi magában a kíméletlenséget, és pl. fogságban, amikor pontosan tudja, hogy éppen eldől, ki lesz a barbár áldozata, manipulál úgy, hogy Laura legyen az.

Még tartalmat is tudok belelátni. Az egyik, hogy igazából nincs biztonság. Az emberi lét törékeny, könnyű összezúzni. A másik, hogy hiába minden civil póz, az ember legbelül egy erőszakos állat. Ketchum megmutatja, mennyire. Nem csak a visszafejlődött, barbár falkával, hanem a kulturált emberekkel is, akikről a végére lefejti a mázat, és elküldi őket erőszakföldre.

Nem szórakoztató, nem esik jól olvasni, de elemi és borzalmas. Vagyis, egy remek horror.

Idézet: 

A halálfélelem mindenkiből szemétládát csinál