Fülszöveg: 

Külvárosi környék az 1950-es években. Árnyékos, fák szegélyezte utcák, gondosan ápolt pázsit, kényelmes kis otthonok. Kellemes, békés környezet ahhoz, hogy itt nőjön fel az ember.

Kivéve a tinédzser Megnek és mozgássérült húgának, Susannek. Valahol egy zsákutcában, a Chandler család sötét, nedves pincéjében a két lány saját nagynénjük áldozatává válik, kiszolgáltatva a teljes őrületbe merülő távoli rokon kegyetlen rigolyáinak és dührohamainak. Olyan őrület ez, amely megfertőzi a nő három fiát is – végül pedig az egész környéket.

Egyedül a szomszédban élő, tizenkét éves David ütközik csak meg a történteken, tétován ingadozva a két lány és azok könyörtelen, vad kínzóinak tettei között. Ennek a fiúnak végül egy határozottan felnőtt döntést kell meghoznia.

Szerintem: 

Tegnap rájöttem, hogy Ketchum klasszikus horrorát éppen akkor olvastam, amikor rossz volt a laptopom és szünetelt a blog. Így pótlólag szerepel most.

Regénynek hatásos és olvastatta magát, de

egy érzelmi mélyrepülés és pofon is. Velős horror, ami az emberbe fagyaszt oly sok mindent.

A történet szinte játékosan indul: egy kamasszal, egy környékre költözött menő lánnyal és egy nyárral, ami a szereplők előtt áll. Ahogy egy jó King-kötetben is, a rettenet nem tör ránk azonnal. Megismerünk egy zsákutcát, a helyi srácokat. A felszín alatt érezni, hogy készül valami, de így is pofon vág, amikor Ketchum hozza a fordulatot és egyre mélyebbre megyünk a horror pincéjében.

Már az borzalmas, hogy kezdetben miket művel Ruth a hozzá került lányokkal. Egy ideig még félre lehet magyarázni, és a felnőttek is félrenéznek, de egyre durvább a helyzet. Ahogy a Játék már nem játék, és nagyon is vérre megy. Íve vannak annak, ahogy minden eldurvul és olvasóként nem tudtam megérteni, miért.
Talán ezért is olyan félelmetes, mert jön az őrület és nincs rá logikus magyarázat, vagy akármilyen. Ruth élete minden baját kivetíti Megre és indul a pokolmenet. Néha azt hittem, meg tudom fejteni. Meg fiatal és csinos, Ruth kezd öregedni és a férje elhagyta, nevelhet egyedül három fiút. A lányban azt látja, ami neki már nincs meg. Meg előtt ott az élet, a fiúknak tetszik, neki ez már soha nem lesz meg. De akkor nem értem, miért betegszik bele ő is abba, amit művelnek? Mintha néha már maga is menekülne, és tudni sem akarná, mi folyik a pincében.

Nem egyszer elszörnyedtem, hogy mit találnak ki még. Itt olyan kínzások vannak, egy kertvárosi pincében(!), hogy egy fogolytáborban jobb élete lett volna a lánynak. Még borzalmasabb attól, ahogy a gyerekek cinkosok lesznek az egészben. Hogy a környékbeli gyerekek ki-be járnak a pincében és csak nézik, mi történik. Miért nem segít senki? Mi ez a kollektív őrület, ami elkapott mindenkit? Így duplán horror: az is, amiket művelnek és ahogy érzelmileg ezt megélik külön rettenet.

A főszereplő, David a szomszéd fiú. Ő az, aki végig érzi, hogy ez az egész nem jó, sőt bűnös. Őt is megkísérti ez az őrület, a beteg nemiség, ami kezdettől jelen van, de őt nem fogja elragadni. Ő lesz az, aki majd igyekszik tenni is ellene. Mégsem tudom azt mondani, hogy ő a történet hőse. Nem tudom, miért tart addig, amíg David cselekszik?
Végig drukkoltam, hogy kapja már össze magát és nyissa már ki a száját! Az olyan jelenetek, amikor már majdnem megnyílik és elmondhatná a szüleinek a szomszédban folyó dolgokat, mégsem teszi – ezekért őt is el tudom ítélni. Korábban maga Ruth mond ítéletet erről, igaz, ő nem erre a helyzetre magyarázta. De amikor valami rettenetet művelnek, te nem veszel benne részt, de nézed és hagyod, akkor cinkosként bűnös vagy. Nekem David is bűnös volt. Nem úgy, mint Ruth és a fiai, de messze van az ártatlantól.

Nagyon erős atmoszférában is a regény. Ott van benne mindaz, ami David fejében lemegy. A szexuális felhang, az iszonyat és a bűnös kíváncsiság is. A gyomrom felfordul, de megyek előre a történettel – mi lesz ennek a vége?

A vége. Valahol karmikus. Van feloldás, és megkapják a szereplők, ami jár nekik. Ettől nem lesz ez boldog vég, ahhoz túl sok szörnyűség történt és ahogy a könyv is fogalmaz, ezt nem lehet feldolgozni. Nyomot hagyott minden túlélőben.

Bele lehetne menni abba is, hogy mennyire benne van egy korszak hangulata is. Az eluralkodó paranoia, a kommunista-félelem és a hidegháború kora. Ezt én már csak filmen láttam, így meg nem éltem, de Ketchum átéltetett belőle valamit velem is. Igaz, nekem az emberi természetre általánosan illik ez a féltékeny, pusztító őrület. Ha mondhatok még egy példát, egy korábbit: Salem és a boszorkányüldözések. Amit Ruth művel, az valahol ugyanaz, mint a falusi nő tette, aki a szomszédját boszorkánynak mondta, megkínoztatta és a halálba küldte.

Vagyis, ez egy minőségi horror, és így dicséret, hogy pokoli rossz volt olvasni és elképzelni mindazt, ami ebben a történetben megesett.

Idézet: 

Az alagsorban, Ruth-szal együtt kezdtem megtanulni, hogy a harag, a gyűlölet, a félelem és a magány mind ugyanaz az egy érintőgomb: csak arra várnak, hogy egyetlen ujjal megérintsük őket, hogy aztán lángra lobbanjanak, és rombolásba kezdjenek.
És azt is megtanultam, hogy ezek mind hordozhatják a győzelem ízét is.