Fülszöveg: 

Windsor, ​1943. Miközben a világban háború tombol, Erzsébet, az ifjú hercegnő izgatottan várja, hogy újra találkozzon a lefegyverzően jóképű tengerésztiszttel, akit tizenhárom éves kora óta képtelen kiverni a fejéből. A Királyi Haditengerészet egyik legfiatalabb hadnagya, Fülöp mindazt képviseli, amitől Erzsébetet egész addigi életében óva intették. A kiszámíthatatlanságot. A már-már arcátlan vakmerőséget. A kalandvágyat.
Kapcsolatuk nemcsak VI. Györgyöt, hanem az udvart és a kormányt is aggodalommal tölti el: gyanús származásával és féktelen természetével Fülöp olyan kockázatot jelent, amelyet az ifjú hercegnőnek sosem lenne szabad vállalnia. Erzsébet azonban bárkivel kész szembeszállni ezért a szerelemért.

Szerintem: 

Helyes kis regény, jókat mosolyogtam rajta. Szinte

mesévé alakítja a szereplői életét, de pont ez volt az, ami miatt mégis haragszom rá kicsit.

Ugyanis a regény alapkonfliktusa az, hogy Erzsébet hercegnő kiskamasz kora óta szerelmes a görög hercegbe, Fülöpbe. Csak éppen a férfi évekkel idősebb nála, jóképű nemesi sarj, míg a hercegnő komoly és messze nem olyan feltűnő, mint a húga, Margit. A szülei jobb partit szánnak neki, mi több, Fülöp nem reagál jól arra, hogy a bácsikája terelgeti, hogy csavarja el a trónörökösnő fejét. Vagyis, annyi a konfliktus, hogy egy sokak szerint vágyott frigyre hogyan veszi rá magát a herceg.

Nekem egyszerűen nem működött, a herceg részéről a szerelmi szál. Harding próbálkozik, de nem hitette el velem, hogy ez Fülöp részéről szerelem lett volna, ha a végére szerelmet is vall a nőnek. Adjuk csak össze: haza és vagyon nélküli herceg volt, akinek a háború után nincs helye az angol flottában. Erzsébet meg a brit trón örököse, ha nem is ragyogó szépség, de kellemes jelenség. Az érdeket a férfi részéről mindig erősebbnek éreztem, mint a vágyat. Nekem inkább az jött le, hogy azt az ideát szerette, hogy az otthontalan herceg Erzsébet mellett családot és otthont kap, ami korábban nem volt neki.

Erzsébet jellemrajzát is megosztónak találtam. Azt sokkal jobban eltalálta, hogy mennyire pezsgő és élénk Margit hercegnő. Magyarázni próbálja, hogy Erzsébet miért olyan kimért és merev, de nem volt szimpatikus a magyarázat, amit a viselkedésére ad. Vagyis, a félénkség. Lehet azért is, mert sokat néztem a Koronát, de nekem inkább némi érzelmi sivárság jellemzi, mint félénkség. Nem véletlen, hogy nekem Margit sokkal szerethetőbb.
A regényben is, igazság szerint csak két szenvedélye van: az egyik a lovak, a másik a Fülöp iránti szerelme. Jellemző különben, hogy ezt a másodikat olyan jól rejti a herceg elől, hogy ő még abban sem biztos, hogy egyáltalán kedveli-e őt a hercegnő.

De ezen túl van benne valami aranyos, ahogy ezek ketten közelednek egymáshoz, és a szimpátia házassághoz vezet. Bár van gondom a jellemekkel, mégiscsak aranyosak együtt és van bennük valami olyan szelídség, amit regényen kívül nem érzek valósnak, de itt megvan.

Harding nagyon empatikusan, a környezetre odafigyelve alakítja a történetet. Mindig ágyaz, hogy a szokások és a család mit várnak a fiataloktól. Súlyt ad annak, hogy milyen sorsra van kijelölve a lány, és ez mennyire hatással van az egész életére.

Tetszett, ahogy túl tud lépni azon, hogy mindent 2 szereplő köré építsen. Megjelennek az udvar jellegzetes alakjai, és sok olyan személy feltűnik, akik nélkül elképzelhetetlen lett volna a királyi udvar. A királyi pár, Margit hercegnő, az udvaroncok és rokonok, egyes esetekben még a személyzet is. Nem csak a címszereplőkön múlt, mi lesz a történetük vége, és ez a cselekményen is jól játszik.

Hangulatos, egészen idealizált kis szerelmi történet ez, lágy színekkel festve. Mintha nagyon oda lenne figyelve arra, hogy senkire ne legyen sértő, és senkire egy rossz szó se hangozzon el. Ahogy belegondolok, negatív szereplő nincs is benne. Ez egy finoman megkomponált udvari románc, ha azt meg is kérdőjelezem, hogy mennyire szenvedélyes szerelmi történet. Annak nem éreztem.

Egészen szórakoztatónak találtam, ahogy említettem, jókat mosolyogtam rajta. De az is igaz, hogy nem tudtam szabadulni a Korona hatásaitól sem. Az annyira meghatározza, ahogy ezekre az emberekre gondolok, hogy most is kicsit hozzájuk mértem, ahogy Harding ábrázolta a brit királyi udvart és képviselőit.