Fülszöveg: 

Nem túl kreatív módon, megint, ugyanaz.

Nyolc évszázaddal ezelőtt Xie Liant, a Xianle királyság koronahercegét rajongásig szerették az alattvalói, senki sem vetélkedhetett a népszerűségével. A herceg már fiatalon az égbe emelkedett, ám szerencsétlen körülményeknek köszönhetően hamarosan visszakerült a halandók világába. Néhány évvel később újra felemelkedett, de ezúttal csak néhány percet tölthetett odafent, és megint a mélybe zuhant.
Nyolcszáz év elteltével Xie Lian harmadszorra is az égbe emelkedik, hogy az ég császárától kapott első megbízatása során egy a szellemeknek parancsoló titokzatos démonnal hozza össze a sors. A koronaherceg nem is sejti, hogy a démon már milyen régóta szemmel tartja őt.

Szerintem: 

Újabb kötet, és a szálak még inkább 

összehúzása jellemzi a történetet. Nem is tudom, hogy a mostani fordulatnak örüljek-e vagy sem. Nem nagyon tudtam elképzelni, mire megy ki a játék a sorozatban, de ilyesmire nem gondoltam.

A történet elején a hegyen történtek zárása történik meg. A végső csata, hogy ne szülessen új, pusztító szellemkirály. Xie Lian és Hua Cheng szorosan összedolgoznak. Ez a része még tetszett is volna, de amilyen romantikus felhangok vannak mellette, azok jobb szó híján fájtak. Kiderül, hogy Hua Cheng a maga idejében, a szellemkirállyá válása végső harcában a szabad idejében szobrokat faragott Xie Lianról. Sőt, szinte egy egész hegye van az istenről faragott szobrokból. Megszállottság? Bólogatok.

Majd megyünk a múltba, hogy még kicsit jobban megértsük, milyen ember/hivatalnok Xie Lian valójában. Tudnám úgy nézni, hogy mennyire hősies és mennyire vezeklő. Hiszen az isteni létet adja fel, mert nem viseli a lelkiismerete, hogy miképpen pusztult el miatta az utolsó hívője. Pedig egyszer még arra is tippeltem, hogy az a katona lesz Hua Cheng. De különben is elég meredek a szülei története, meg ahogy tolvajnak állt, hogy valahogy eltartsa a szüleit, akik királyi párból lettek nincstelen menekültek.
A gond az, hogy nehezemre esett így olvasni. Nem egyszer inkább paródiának éreztem, pedig nem az. Nem is tudom, hogyan lehetett volna úgy megírni, hogy ne érezzem ennyire… tragikomikusnak, de sajnos ez volt a benyomásom. Nagy, drámai és fájdalmas lehetett volna, amikor a meghalni nem tudó bukott hivatalnokot sorra gyilkolják a járványtól félők, mert a gyilkosok nem kapják el a fertőzést. Ehelyett itt is éreztem azt a más elemet is, ahogy valami fura. Még nem találom a megfelelő jelzőt. Nem túlzó, nem is paródia… a sok nem elég kifejező. Beteg? Az sem egészen.

A végére meg ott van a nagy leleplezés, kiderül, ki a történet főgonosza. Elég nagy fordulat, kicsit túlzottan is az. Olyan érzésem volt tőle, mintha eddig olvastam volna egy történetet, most meg belekezdenék egy másikba.
Ettől függetlenül a nyitott vég ült, várom is, hogy ebből mi kerekedik ki majd a végére.

A világát már elég kereknek érzem, nem is sok új elem jött hozzá. A mágikus energiák cseréje és a Császár hatalma a végén, de különben ismerős elemekkel dolgozott a szerző.
Erkölcsileg meg ugyanazt a dilemmát érzem felbukkanni, amit korábban már behozott a sorozat. Hogy nincs tiszta igazság. Még az ilyen, elvileg szent szabályokba, mint az isteni rangra emelkedés, is lehet csalni. Minél előrébb megyünk a sorozatban, annál több szenny és bűn derül ki erről a rendszerről is.

A stílusa teljesen egyezik a korábbi részekével. Van benne valami különös, idegen elem, a megszólításokon túl is. Talán a mondatok vannak idegenül felépítve, hogy az már zavaró erre a részre? A szórend, nem mindig, de néha nagyon nem szerettem.

Eddig nehezemre esett egy nagy regényként olvasni az egész sorozatot, de már hajlok arra, hogy annak tartsam én is. Úgy vannak meg az ívek, és a felépített történetszálak végig – egy nagy történet az egész, és a vége még visszavan.