Fülszöveg:
1991-ben Harold Tunmore, az egykori ragyogó tehetségű orvos, aki később elvonult a világtól, és rejtélyes, megmagyarázhatatlan jelenségek kutatására szakosodott, végleg eltűnt. A testvére három évtizeddel később, egy szerencsés véletlennek köszönhetően talál rá egy magánkórház pszichiátriai osztályán: Harolddal nehéz kommunikálni, több paranoid téveszmés betegség tüneteit is produkálja, gyakran elfogja a nyugtalanság, és alkalmanként erőszakossá válik. És nem sokkal az egymásra találás után végez magával. Egyedül egy köteg feladatlan levél marad hátra az életéből, amik viszont olyan rettenetes dolgokat rejtenek, melyekre sem a testvére, sem az emberiség nincs felkészülve…
A levelek egy titkos expedíció eseményeiről számolnak be: egy mindennél magasabb hegy megmászásáról, ami valahol a Csendes-óceán közepén található. A hegy bizonyos részei mintha maguktól mozognának, és ami ennél is furcsább: három hónappal ezelőtt még egyáltalán nem létezett, nem észlelték a radarok.
Egy ismeretlen katonai szervezet kíséretével Haroldék csapata a második expedíció, ami útnak indul felfelé, hogy megfejtse a hegy titkait. Az első csapat tagjai mind meghaltak, leszámítva Harold egykori, mára elhidegült feleségét, aki a túlélése óta komoly mentális traumáktól szenved.
Miközben Harold egyre magasabbra kapaszkodik, egyre kevésbé érti, hogy mi történik körülötte. A csapat tagjait pedig hatalmába keríti a rettegés, ami hamarosan erőszakba csap át. De a veszélyek dacára a hegy rejtélye a csúcs felé hajtja őket. Vajon az emberiség történetének legjelentősebb felfedezésébe botlottak bele, vagy egyenesen a saját pusztulásuk felé kapaszkodnak?
Szerintem:
És újfent törhetem a fejem, miképp írjak úgy erről a regényről, hogy ne
meséljem el előre a végét. Ami mindent meghatároz. Amiben csavar van.
Pedig nem fogom leírni, mert az egésznek a húzását a rejtély adja. Mi az a hegy? Mi történik ott? Mi a célja? A végére minden kiderül, és nem csak azért fontos, mert van benne csavar. Hanem, mert az egész könyvet az tartja mozgásban, hogy mi tudjuk, mit tett az eset Harolddal. Tudjuk, hogy egészen más ember lett belőle. Hogy valami olyat tudott ott meg, ami mindent megváltoztatott. És ez hajt előre végig, hogy kellenek a válaszok, és ehhez el kell olvasni a könyvet. Ez az egyik legjobb horog a szórakoztató regényekben és Binge nagyon ügyesen használta is.
Pont ezért, nem fogok azon elmélkedni, hogy mennyire jó sci-fi a történet. Különben az. Nagyon érdekes eszmefuttatásai vannak, amelyek között van fizika, mitológia és fajtörténet is. Imádtam Thomas elméletét, hogy mi ez a hegy. Tetszett a végső megoldás, ki és miért alkotta. Van is hasonló elmélet a földi élet létrejöttéről, szóval, még ez is passzol. Úgy van a közeli múltba beágyazva, hiszen a nyolcvanas években játszódik a cselekmény, hogy egyben sci-fi is.
De a regény egyik erőssége ezek mellett, hogy nagyon emberi és átélhető történet is. Talán az Életed története Chiang tollából, ami hasonlóan jól meg tudta játszani a sci-fi/egész emberiség sorsa és egy szülő, egy ember drámájának szintézisét. Hiszen Harold múltjában ott van egy szomorú történet - egy gyermek halála miképpen tesz tönkre egy házasságot. Ha már Chiang, ő is ugyanezt játszotta meg, csak nála nem a múlt, hanem a jövő története derült így ki. Lehet vele azonosulni, és egyéni szinten van közel, ezt könnyebb elképzelni, mint az egész emberiség és evolúció sodrását.
Még a címe is kifejezetten tetszik a vége ismeretében. Igen, tulajdonképpen erről szól minden. A Felemelkedésről. Talán ezért is vagyok bajban kissé Roder végső döntésével. Én nem tudom eldönteni, hogy ez most fejlődés vagy sem. Ezzel most örökre elvesztette az emberiség a lehetőséget a felemelkedésre, vagy ezzel lett szabaddá? Még a történetben idézett mítoszok is megosztanak: most szétrombolták a hegyet, amin Sziszüphosz örök munkáját végezte, vagy éppen elérték, hogy sose szabaduljon az emberiség onnan?
De talán az egyik jó is a könyvben, hogy nincs kinyilvánítva. Eldöntheti mindenki maga.
Jó benne az is, hogy minden sci-fi és emberi dráma mellett kalandregény is. Itt konkrétan meg kell mászni egy hegyet kegyetlen természeti környezetben, tűnnek fel ellenséges lények és az embereknek a saját fejükben is jönnek a kihívások. Még úgy is működne, ha lehámoznánk minden sci-fi réteget, és csak egy csúcshódítás kísérlete lenne. Bírom is ezt a fúziót, mert így a komolyabb tartalmat feloldja ez a szórakoztatóbb, néhol horror közeli réteg és olvasmányossá teszi a kötetet.
A szereplők ábrázolása inkább tetteiken és a róluk elmondott történeteken át történik meg. Túl mélynek senkit nem mondanék Harold kivételével, akinek a levelei adják a cselekményt, benne a legmélyebb gondolataival és érzéseivel. Így a többieket is az ő szemén át látjuk, és eleve megszínezi őket az ő véleménye. Megvan mindenkinek a maga fő tulajdonsága, amit Harold kiemel, és azzal azonosítjuk. Pl. Roger az emberi hübrisz. Aki a maga legjobb s győzhetetlenség tudatával tör elő, és fel sem fogja, milyen járulékos károkat okoz. Naoko a nagybetűs NŐ és ANYA. Gondoskodó, szerető, türelmes és megbocsátó.
Még a választott forma is találó ezekkel a levelekkel, amelyet majd az örökös rendez sajtó alá és keretet ad a történetnek. A hitelessé tétel ősi módja, rég alkalmazzák az irodalomban. Nem véletlenül, működött most is.
Sok-sok jó ötlet és gondolat van ebben a kötetben, és mellette még izgalmas regény is volt. Határozottan érdemes megjegyezni Binge nevét, ha jönne újabb története. Nem mellesleg, könnyen lehet még ebből a történetből film is. Nagyon is el tudom képzelni, megvan benne hozzá minden. Megint emlegessem az Életed történetét/Érkezést?
Idézet:
Gyakran ilyen a világ, nem igaz? Néha pusztán arra van szükség, hogy az ember a feje tetejére állítsa, mint amikor megfordítunk egy képet vagy átrendezzük egy szó betűit, és hirtelen új értelmet nyer az egész. Rábukkanunk valamire, ami egész idő alatt az orrunk előtt volt.
Sokan azt hiszik, hogy az empátia azt jelenti, hogy el tudjuk képzelni, hogyan éreznénk magunkat egy bizonyos helyzetben – folytatta Naoko, és kissé félrebillentette a fejét. – De valójában nem így van. Az empátia az, hogy el tudjuk képzelni, hogyan érzik magukat mások, és el tudjuk fogadni, hogy az érzéseik különböznek a mieinktől.