Fülszöveg: 

A nem túl távoli jövőben Moszkva egy tudományos áttörésnek köszönhetően sikerrel feltámasztja a mamutokat, és egy védett rezervátumba helyezik őket, ám a túlélésükhöz szükség van még valakire, aki képes nekik megtanítani, hogyan legyenek mamutok egy olyan világban, ami egyáltalán nem hasonlít a régi életterükre.

Dr. Damira Khismatullina, az elefántok viselkedésének világszerte legnagyobb szakértőjének segítségét kérik. Bár Damirát évekkel korábban meggyilkolták, a digitalizált tudatát feltöltik egy mamut agyába, és a csorda matriarchájává válik. Vezetésével az állatok átvészelik az évszakokat, és gyors szaporodásuknak köszönhetően megvetik lábukat az új világban.

Hamarosan azonban megérkeznek az orvvadászok hangtalan drónjaikkal, mesterséges öszvéreikkel és mindennél halálosabb fegyvereikkel, a történelem pedig úgy tűnik, önmagát fogja ismételni. Damirán múlik a faj jövője, akire nemcsak nehéz döntések várnak, de idővel szembesül azzal is, hogy a különleges tudásán túl miért hozták vissza valójában.

Szerintem: 

Kisregény, de annyi fontos témát fel tudott vetni, annyi minden van benne, hogy többnek érzem a nem egészen 150 oldalánál. Plusz, jó értelemben nyugtalanít is. Meg tudott

rázni, ami egy ilyen könyvnél versenyelőny.

A történet a nem túl távoli jövőben játszódik, amikor az emberiség még sötétebb, mint napjainkban. Vagy inkább azt írom, hogy már bevégzi azt, ami napjainkban is zajlik. Az állatfajok sorra tűnnek el és olyan fajokat, mint az elefántok, kiírtanak. A csontért. Nayler megrázó képeket fest sorra – az éppen megszületett borjú, aki lefekszik a meggyilkolt anyja mellé és elpusztul? De nem menekülnek a sima elefántok sem – ha már nincs csont, akkor a bőr lesz az árucikk. Undorító, gyomorforgató az egész, és úgy tudom az emberiséget magát gyűlölni érte. Bennem tehát Nayler profin megalapozta, hogy átérezzem majd Damira döntéseit.

Mert a történet nem csak azt követi le, hogy mit művelnek az orvvadászok az állatokkal, itt elsősorban az elefántokkal és a vadőrökkel, akik próbálnák menteni a megmaradt kevés példányt. Ölik őket is, ki is írhatom. Aki képes egy védtelen állatot mindössze ennyiért kivégezni és pusztulni hagyni a bébit, mit számít annak egy emberi élet? Damira is így végzi be.
Damira személyét életre hívják, amikor Oroszországban vissza igyekeznek telepíteni a mamutokat, csak éppen az emberek által, kvázi állatkerti körülmények között nevelkedett állatok nem tudtak visszatelepülni a vadonba. Damira tudása kellett, hogy mamuttestben megtanítsa nekik, hogy miképpen éljenek. És itt jön a csavar. Triplán.

A rezervátumot fenn kell tartani, kompromisszumokat kell kötni. Már az sokkoló, hogy mibe hajlandók belemenni a tudósok is, akik a faj megmentésére tették fel az életüket.
A második, ami az előzményből jön, hogy Damira mire meg nem tanítja a mamutokat. Ugyanis, az eredetileg jámbor állatok, ahogy ez elefántok is, könnyű prédák voltak. Damira még egyszer nem nézi végig, hogy a szeretett állatokat a csontjukért kiírtsák. Megtanítja nekik az önvédelmet, és a mamutok levadásszák a rájuk vadászókat. Csodálom is, hogy a tudósok nem gondoltak arra, hogy aki egész életében azzal szembesült, amivel Damira, megkezd egy ilyen változást, ha lehetősége van rá.
Végül, Nayler még arra is képes, hogy egy vadászok között nevelkedett és velük élő fiút kiemelt szereplővé tegyen. Nem stigmatizál, hogy aki vadász, az a nagybetűs szörny. Meg akarja mutatni, hogy miért kényszerülnek erre emberek, és mi a rendszerrel az igazi probléma. Nem a szegény, aki küzd a megélhetésért, vagy akit ebbe nevelnek bele – hanem a gazdag, aki vagyont fizet ezért, aki kiadja a lőparancsot.

Kisregény, és van három fontos szála, miközben a múlt is megelevenedik, az elefántokkal történtek. Bőven van cselekmény, fordulat és mindezt érzelmileg, intellektuálisan leköveti és fontos természetvédelmi, emberi természettel kapcsolatos kérdést feltesz közben.

Sci-fi, hiszen két olyan technika mindennek az alapja, ami napjainkban még nem megy. Az állatokat újra a bolygóra hozó program. Damira tudata és annak kezelése, visszahozása az életben. Mindkettő teljesen elképzelhető és a szerző hitelesen fogja meg. Nincs tudományosan túlírva, de nem is csak bedob egy ötletet a semmiből.

Olvasmányos, filmszerű, értelmes. Érzelmileg eléggé fel tudott kavarni. Az óceán szeme is tetszett, de ez a kisregény nálam jobban betalált. Talán a téma miatt is, ezt jobban át tudtam élni. De jól meg is lett írva.

Értelmes, érdekes, sok szimpatikus szereplővel és lehetetlen dilemmával. Soha rosszabb kisregényt. Ezt megérte elolvasni.

Idézet: 

Nem a megfelelő problémát akarja megoldani, ha az a kérdés, miként hozzuk vissza a kihalt állatfajokat. A kihalásnak egyetlen oka van, és ez az ok még a keréknél is régebbi. Az emberi kapzsiság.

A mamutok nem kihaltak. Az emberek irtották ki őket. Mint lényegében a megafauna összes még létezett faját.