Fülszöveg: 

Mary Shelley tizennyolc évesen, egy lidércnyomás hatására találta ki rémtörténetét egy baráti költői versenyre. A versenyt megnyerte, ezzel pedig teremtménye elindult világhódító útjára.
A hátborzongató, mára már ikonikus történet szerint Victor Frankenstein életet lehel a holt anyagba, ám később megtagadja teremtményét – s ezért a szörny rettentő bosszút esküszik. A kétszáz évvel ezelőtt született mű – amelyet mindenki ismer, de csak kevesen olvastak -rákérdez a tudomány hatalmára, az emberek természetére, céljaira, a világban betöltött helyére, s magára a létezésre is. Bűnhődhet helyettünk más? Az emberiség védelmében sem? Mennyit bír el a lelkiismeret? Vajon ki az igazi rém: a teremtmény vagy teremtője?

Szerintem: 

A történetet millió meg egy feldolgozásból ismertem már. Így nem is tudtam, mit fog ehhez hozzáadni az eredeti regény.

Nos, ami leginkább újdonságként hatott, az

a nyelvezete. A modern filmekhez voltam szokva belőle, így azért megcsapott, mennyire irodalmi ez a szöveg. Sok a leírás, a belső ábrázolás, de még monologikus elbeszélések is bőven akadnak benne.
Mary Shelley különben a korszak egyik divatos formátumát választotta a regényének: az alapját levelek adják, amelybe beleékeli az egyik főszereplő – Victor – elbeszélését a történtekről.

Maga a cselekmény egészen elveszik a regényben. Sokkal többet megtudtam Victor lelki állapotáról, érzéseiről és lelkiismereti kérdéseiről, mint magáról a tettekről. Se a kísérletezés, se a szörny elleni játszmája nem így van megfogva. Azok tárgyilagos közlések benne, míg az érzelmi és erkölcsi háttér egészen kifejtett benne. Meg tudnám jegyezni, hogy ebből is látszik, hogy női szerzőnk van: ez egy olyan szörnytörténet, amiben nem horror, hanem lélektani mélységek vannak.

A kérdésfeltevése is érdekes. Elsődlegesen Victorral azonosulhatunk, aki a világot javítani akaró tudós elme volt. A tragikus vétsége az, hogy nem volt elég erős szembenézni azzal, vagy már a kezdetnél elpusztítani azt, amit teremtett. Az, hogy a lény életre keltése után menekült, beteg lett és hónapokra kiesett mindenből – elindította a tragédiát, ami mindebből következett. Frankenstein nem egy gonosz alak, csak egy naiv ifjú, aki sokáig meg is őrzi ezt a fajta ártatlanságot magában. Szinte azt írnám, a gyengesége a vétsége.

Shelley a szörnyet sokkal jobban elkapta. A végén ad neki egy monológot, amiben elmondhatja, hogyan formálódott és miért, hogyan született benne olyan mély gyűlölet és pusztítás. A civilizált viselkedés, erkölcs születése folyamatában van megfogva, és a szörny tragédiája meg az, hogy amikor kilépne a világba, már emberi érzésekkel és gondolatokkal, megijednek tőle. Akkor is másként alakult volna a történet, ha túl tudnak látni a küllemén, és nem azzal azonosítják. De erre senki nem volt képes. Victor sem. De Shelley az irigységet és az abból fakadó bosszúvágyat, gyűlöletet ugyanilyen jól átérezteti és meg tudja mutatni. Az ötleten túl nekem ez volt a regény izgalmas része: az alantas emberi ösztönök miképpen vezetnek el a tragédiához.

A többiek nem tudnak így kiemelkedni a történetből. Vannak ugyan mellékszereplők, de csak azért érdekesek, hogy a másik kettőt milyen irányba állítják. A menyasszony, aki kedves és szép, a gondoskodó anya. Általában a halál és a gyilkosság, ami kilendíti a cselekményt és újra pályára állítja, valamint lelkileg formálja a szereplőket.

A legjobb rész – vagy inkább emlékezetes jelenet számomra az volt, amikor a szörny kimondja, hogy azzal, hogy meggyilkolt mindenkit, akit Victor szeretett, elpusztította a férfit is. Hiába bánta meg azonnal, már nem lehetett visszacsinálni semmit.
A tragikus megbánások, szomorú fordulatok regénye ez.

A szerző egyszeri remekműve és az is marad a végső benyomásom, hogy sokkal belsőbb, lélektani ez a történet, mint vártam. Egy-egy véres, bár nem akként ábrázolt fordulatot leszámítva nem is jogos, hogy horrorként ismerjük.