Fülszöveg: 

1986-ban ​a 22 éves közrendőr, Walter O’Brian borzalmas tetthelyre érkezik Detroit egyik lepusztult negyedében. Egy fürdőszobában megbilincselt, sokkos állapotban lévő lány várja őt, aki egy óvatlan pillanatban önvédelemből végzett az erőszaktevőjével. Mielőtt azonban kihallgathatnák, a lány furcsa módon a kórházba szállítás közben megszökik, és nyomtalanul eltűnik.

Hat évvel később Walter O’Brian, mint a Detroiti Rendőrség egyik legfiatalabb nyomozója egy kegyetlen sorozatgyilkos nyomában jár. Az áldozatokban nem csupán hiányzó ujjaik közösek, de a halálnem is: az orvosszakértői jelentések szerint mindannyian természetes úton vesztették életüket. Walter nem hisz a véletlenekben: az a bizonyos 1986-os este azóta is kísérti, erre a lány épp az első holttest megtalálása előtt tűnik fel ismét az életében. Ráadásul mintha egyetlen napot sem öregedett volna.

Szerintem: 

Kissé kettősek az érzelmeik. Van ennek a regénynek egy oldala, amit

kifejezetten szerettem. Azonban az irány, amibe majd halad, nem feltétlenül tetszett. Keverget két zsánert, és jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy ez nekem jól esett volna.

Akkor, kicsit konkrétabban. Ami tetszett, az a vegytiszta krimi. Hogy fiatal járőrként Walter találkozik egy megbilincselt, megkínzott, szépséges lánnyal, Amyvel. A lány azonban eltűnik, és túl sok kérdés marad utána. Walter a megszállottja lesz, és nyomoz utána. Végigkísérhetjük, ahogy a huszonéves fiatalember kb. 30 éven át követi a nyomokat és egyre többet megtud a nőről. Mindig van bűnügy és rejtély, Amy útját hullák szegélyezik. Filmszerű, pörgős, és nem véletlenül adagolja annyira lassan az információt. Nem csak azért, hogy az olvasó agyát húzza.

Mert, a kötet utolsó harmadára – vagy inkább negyedére? – kiderül, hogy ki a nő. Az pedig természetfeletti. Szerkezetileg és történetben remekül össze is áll, ahogy a szálak összefutnak. A múlt hogyan vezetett ahhoz a pillanathoz, hogy ott álljanak a klubnál, és patthelyzet alakuljon ki a vadászok, a rendőrök és Amy között. Ha csak ezt nézném, még szeretném is, mert logikus. Passzolnak a részletek. Csak az a gond, hogy most nem díjaztam a dolgok ilyenféle magyarázatot. Maga a nyomozás, a könyv első fele annyira reálisnak érződik, hogy a természetfeletti elem nekem egyszerűen nem illett bele.

Pedig különben sok jó dolog van benne. Az a technika, ahogy a jelenből indulunk, keretet ad, és a könyv története flashback jelenetek sorában elmeséli, hogyan jutottunk oda. Még az is tetszett, hogy a részeket elválasztó lapok kb. olyanok, mint a rendőrök táblái. Ott vannak kigyűjtve a nyomok, amiket addig megtudtak.

Kifejezetten jól meg van írva Walter alakja. Ahogy igyekszik, jó rendőr akar lenni, és ahogy Amy története tüske lesz a körme alatt. Még a saját magával való küzdelme is, mert a szívével és az eszével nem ugyanazt érzi a nővel kapcsolatban. Céltudatos, okos ember és cipeli előre a keresztjét. Talán csak az nem tetszett, hogy Amy volt a nő, akivel az apja csalta az anyját, és ha sokáig nem is emlékszik, az ő történetük visszanyúlik így a férfi egész életére.
Amy és Walter a főszereplők, az ő hajszájuk áll a középpontban. és e köré szerveződnek a mellékszereplők. Köztük is akad egy-egy emlékezetesebb. Nekem különben simán a mesterlövész Red volt a kedvencem, a maga különc humorával.

Stílusos, jól olvasható. Barker jó mesélő, Patterson meg nagyon tudja, kivel kell társulni egy közös könyvre. Még akkor is tetszett összességében, ha Amy személyazonossága miatt azért morgolódom kissé. Talán, jobban veszem, ha legalább a fülszöveget elolvasom, ahol az X-aktákat emlegetik viszonyítási pontként. De nem akartam prekoncepciót, így most birkózhatom a csavar megemésztésével.