Fülszöveg: 

Párizs, 1975.
Josephine Baker, a revü koronázatlan királynője az utolsó fellépésére készül. Bár már idős, és évtizedeket táncolt át, kétórás csillogás és ragyogás várja a francia fővárosban, mely soha nem okozott csalódást neki.
Felemelkedik a függöny. Josephine visszapislogja a könnyeit, és még egyszer, lassan sétálva belemerül az életébe.
Nyomorúságos gyerekkorát idézi meg, s azt a táncot, mely a világ leghíresebb fekete nőjévé tette 1924-ben New Yorkban. A párizsi szólókarriert, a francia ellenállásban vállalt harcát, a faji egyenlőségért vállalt kitaszítottságát. Az énekesnő, a táncművész, az előadóművész-színésznő hosszú pályafutását. Szerelmeit és szerelmes vágyakozásait.
Táncol önfeledten, eltáncolja még egyszer, utoljára az egész életét.

Szerintem: 

Egy újabb nő, aki igyekezett a lehető legtöbbet kihozni a hírnevéből. Szomorúnak is érzem, hogy

én magam is csak annyit tudtam korábban Josephine Bakerről, hogy igencsak hiányos öltözékben táncolt Párizs legjobb színpadain. Pedig, sokkal többet tett ez a nő.

Sherry Jones egy jól bevett megoldással meséli el Baker életét: az idős asszonyt látjuk a keretben, akinek az 50. színpadon töltött évét ünneplik egy zenés műsorral. Ebben az életét játsszák el, és ahogy fellép, Josephine visszagondol a valóságra. Hiszen, már a karrierje elején megtanították neki, hogy ez a világ az illúziókról szól, így a magáról mondott történetekben is nagyon kevés volt a valóság.
A múlt különben lineárisan van felépítve: a gyerekkortól halad a fiatal nőn át a világhírre szert tevő, majd öregedő díva felé. Igyekszik minden témát beletenni, ami az évek alatt történt: a karriert, a családot, a férfiakat, majd a II. világháború idején a háborús tevékenységét. A színpadra visszatérést, és ahogy felismerte, hogy nem elég csak táncolnia, énekelnie – küzdenie kell a sorstársaiért, nem hagyni, hogy tovább folytatódjanak az őt ért atrocitások – aminek egyetlen oka volt: a bőrszíne.

Így sokféleképpen is olvasható a könyv: kielégíti a romantikus könyvek szerelmeseit, hiszen Josepine igencsak színes életét élt szerelmi téren is. A könyv nem erotikus, de azt igyekszik megmutatni, hogy kik voltak az évek során mellette, és mi tartotta össze a kapcsolatokat.
Olvasható női regényként, hiszen Josephine sok mindent akart: karriert, családot, valamit visszaadni a világnak. Női szerző, női hőssel, és bőven hagy teret annak, hogy a nő érzelmi világa miképpen alakul, és mi vezet egyes döntéseihez. Sok boldog pillanata volt, de komoly bánatai is – pl. nagyon vágyott az anyaságra, de többször elvetélt, és végül egy műtét végleg lehetetlenné tette, hogy maga szüljön.
Karrierregény is, hiszen a kezdetektől itt van, hogy került a show világába a nő, és miként haladt egyre feljebb a ranglétrán. Megragadja a pillanatot, amikor kitalálják a meztelen fellépést, és mindazt, ami majd ebből következik.
Valamilyen szinten történelmi regény is, két dolgot kiragadva: a világháborúban a nácik elleni harcot, és Josephine egész életét jellemző harcot a rasszizmussal. Azzal, hogy az amerikai világot szembeállítja a sokkal megengedőbb franciával, még élesebb a kritika.

Tény, hogy helyenként szájbarágós, és nagyon sulykolni akarja belénk a népnevelő igét. Azt is aláírom, hogy egy-egy ponton csak pipálgatja az életrajz elemeit, és kevésbé regényes a történet vezetése. de bőven van, ami ezeket ellen tudja pontozni, és nem romlott az olvasási élményem.

Az egyik, a jellemben színes szereplők sokasága. Jones megszerettette velem Josephine Bakert annak ellenére, hogy az én ízlésemnek túl szabados volt a magánélete. Az, hogy simán együtt élt a szeretőjével, házassággal kacérkodott, miközben még férjnél volt, nekem kifejezetten ellenszenves. Nem piedesztálra emelte, a sok jó mellett, amit tett, itt vannak az esendő dolgai is. Ahogy a mellette levő férfiak sem szupermenek, hanem jobb-rosszabb férfiak.

Vannak kifejezetten filmszerű jelenetei, és látványosan komponált tetőpontok. A karrierregényeket különben is szeretem, nekem izgalmas, ahogy bevette a világot. Ahogy abban is megtaláltam a szórakozásom, ahogy a műsorok születtek. Alkotó tevékenység ez is, és Jones át is tudta adni, milyen lehetett egy Baker-show.

Nekem tetszett, és szokás szerint, nem csak a történet. A Kossuth az Ikonikus nőket egységes, igényes borítókkal jelenteti meg. Bár már inkább e-bookot veszek, ezért ezt a sorozatot még fizikai könyvként olvasom és teszem a polcomra.

Idézet: 

[…] a gyűlölet nem csak amerikai betegség, hanem egy járvány, ami mindenhol legyűri az embereket.

Talán csak az állatok és a gyerekek tudnak szeretni. Talán idővel az emberek szívét annyi ütés és bántás éri, annyi sebhely lesz rajta, olyan sokszor összetörik, hogy heg nő köré mindenhol, amelyen a szeretet már egyik irányban sem tud áthatolni: sem befelé, sem kifelé.