Fülszöveg: 

Ellentmondások ​és rejtélyek. Talán ez a két szó jellemzi leginkább a hatvanas évek ikonikus és legendás zenészének, Máté Péternek a személyiségét, életét és halálát. Összetéveszthetetlen, mély, rekedtesen búgó hangján felcsendülő örökzöld dalaiban ott lüktet minden fájdalma és öröme, ott rezonálnak vívódásai és kétségei, ábrándjai és illúziói, vágyai és csalódásai, mégis mind a napig titkok övezik alakját. Ezeket a titkokat próbálja megfejteni új regényében Bauer Barbara, életre keltve a halhatatlanná lett művészt és az esendő embert.
A zárkózott, tornából felmentett, szemüveges kisfiút, aki egy Krisztina körúti lakásban, egy egész állatsereglet, sünök, baglyok, kutyák társaságában, szülei óvó-féltő gondoskodása közepette, valóságos burokban nő fel, és már kisiskolás korában is szívesebben ül a zongoránál, mint hogy a barátaival focizzon az udvaron. A hihetetlen zenei tehetséggel megáldott, öntörvényű fiút, aki veleszületett rendellenességgel, szívében egy időzített bombával indul neki az életnek és a pályájának egy olyan korban, amely alkalmazkodást és megalkuvást követel. Az álmok és elvárások szorításában vergődő, éjszakáit füstös bárokban töltő, idollá lett fiatal zenészt, aki őrült szenvedéllyel két végéről égeti a gyertyát. A szerelmes férfit, aki rózsacsokorral és bonbonnal várja kedvesét, élete asszonyát a Mátyás-templom előtt. Két tündéri kislány imádott, mindig mókázó édesapját, akinek a család jelenti az egyetlen biztos pontot és menedéket.
De vajon a szeretet képes-e megmenteni az önmarcangoló kétségbeeséstől, a lebírhatatlan magánytól azt, akinek egész élete versenyfutás az idővel? Vajon erősebb lehet-e a múlhatatlan szerelem a halálnál?

Szerintem: 

Bauer Barbara újabb zsánerben próbálta ki magát:

életrajzi regényt írt. Méghozzá közismert magyar énekesről, Máté Péterről. A cím is árulkodó, az egyik slágerének címét választotta.

Ugyanakkor van benne csavar is, mert ez mégsem egy hagyományos életrajzi regény. A legszembetűnőbb, hogy mennyire táplálkozik az énekes dalaiból. Akár dalszövegeket is ad a szájába, mintha az egy párbeszéd – ok, kissé monológ – része lenne. Ettől kicsit musicales hatása is van, amit még nem is döntöttem el, mennyire tetszett. Könnyedebb, regényesebb tőle, mint egy komolyabb életrajz, de akkor is: szavalni a dalszöveget? Nekem fura.

Az egészet elolvasva a koncepciót is meg lehet érteni – igazából nem Máté Péter egész életének a megismerése a cél, hanem a mozgatórugóját akarja megragadni. Azt, hogy mi volt az a szikra, az a plusz, amiért az énekes két végén égette a gyertyát, amiért annyira élni akart. Amivel vissza lehet kapcsolni a címhez is: a gyerekkor óta ismert szívbetegség, ami bármikor lecsaphatott. Így addig és annyit kellett élnie, amennyit csak tudott. Neki csak a most volt.
Végig ez a motívum jelenik meg. Ahogy többen visszafognák, vigyáznának rá, szolidabb életre intenék. De képtelen megállni, mert érzi, hogy a halál kergeti, szorosan mögötte áll, és ha megáll, elkapja.

A kiemelt időszak egy bizonyos album megjelenése, annak a dalai jelennek meg elsősorban a kötetben is. De innen megvan a kitérés minden irányba: vannak visszaemlékezések a gyerekkora, a bátyjával való kapcsolatára. Hogyan kezdődött a zenélés, vagy miképpen tudta meg, miért gyenge a szíve. Ahogy a jövő képei is jönnek: a sikerek, a házassága életképei és a kislányai. Ilyen tekintetben mégiscsak átfogja az életét, ha nem is klasszikus életrajzi regény.

Lehetne szerelmi történetként is olvasni, de nem érzem annak. Igen, ott volt Edit és nagy szerelem volt. Kitartottak egymás mellett, szépen éltek, és minden nagyon könnyen ment. Szinte szerelem első látásra, és minden könnyen jön nekik. Semmi konfliktus, semmi hosszabban kifejtett cselekmény. Az összes vitájuk annyi, hogy Edit is azok közt volt, akik féltették a hajszolt élet miatt a férfit, de Edit kedvéért sem lassított le.

Ha már konfliktusok: személyek között nem jellemző a történetre. Jó embereket ábrázol, akik segítik és szeretik egymást. Még zenésztársak között sincsenek viták vagy féltékenység. Ami van, az a magánszemélyek és a társadalmi rendszer közti ellentét. A szocialista rendszerben járunk, amikor a zenének meg kellett felelnie a pártnak is. Tragikus, komikus, felháborító, ami folyt. Amit az Elmegyek eladásával megtettek, vagy, ahogy zeneileg képzetlenek döntöttek mindenről. Volt olyan fejes, aki Johann Sebastian Bachot kortársnak gondolta. Bachot! Jó ez az irány benne, érdekes lett, ahogy a szövegeket gyúrták, hogy ne lehessen belekötni. Ebből a részből többet is olvastam volna, jobban lekötött, mint az idilli magánélet leírása.

A stílusa édesebb, mint ami nekem tetszik. Van benne egyfajta pátosz, emelkedettség. Érezni belőle, hogy egy tisztelt és szeretett embernek állít emléket, és nagy tisztelettel nyúl a témához. Ettől aztán Máté Péter rajongóknak ideális. Aki nem az, annak sok lehet ez a színezet benne.

Visszanézve az marad meg belőle a fejemben, hogy mit jelent az életet megélni. Hogy a rövidebb élet is értékes – ha valaki akarja, éghet annyival fényesebben a lángja rövidebb idő alatt is, hogy emlékezzen rá. És éljen. Addig. Nagyon.

Idézet: 

– Aggaszt?
– Micsoda?
– A szíved. […]
– Nyavalyoghatnék, hogy vajon meddig dobog, de inkább élek. Érted? Addig. Nagyon –

De nem akarok várni. Nem akarom kímélni magam, vagy aludni. Nekem élnem kell, érted? Élni pedig addig lehet, ameddig dobog itt benn.