Fülszöveg: 

Ha ​tudnád, mit okoz a színtiszta igazság… vajon elmondanád?

Lillian Linden hazudik. Látszólag bátor túlélője egy repülőgép-katasztrófának, azonban hazudik a családjának, a barátainak, az egész világnak, amióta a mentőhelikopterek megtalálták őt és a másik túlélőt, Dave Hallt a Csendes-óceán egy déli, lakatlan szigetén. Csaknem két évvel az eltűnésük után a megmenekülők rivaldafénybe kerülnek, és egyik napról a másikra médiasztárokká válnak. Azonban az igazi történetet nem mondhatják el – tehát hazudnak.

A közönséget lenyűgözi a szerencsétlenül jártak meséje, Lilliannek és Dave-nek azonban vissza kell térnie a saját életéhez, a házastársához. Genevieve Randall, a jó szimatú újságíró és hírműsorvezető azonban nem hisz nekik. Gyanút fog, hogy Lillian és Dave története a többi túlélőről nem igaz. Elszánja magát, hogy kideríti az igazat, nem számít, hány életet tesz ezzel tönkre.

Szerintem: 

Nem az elején kellene ezt írnom, de a vége

mentette meg. Elég hamar átláttam, mire megy ki a történet, és voltak sejtéseim, mi lesz a vége. Hála égnek Bleeker nem érte be egy románc befejezéssel, ez emberibb és hihetőbb is volt nekem. Mondhatni, mindenkinek ez volt a lehető legkevésbé fájdalmas megoldás.

A történet jelen idősíkjában egy nő interjút ad, hogy elmesélje, hogyan zuhantak le, került két túlélőtársával egy lakatlan szigetre, és mi történt velük, amíg megmentették őket. (Ez beletelt vagy 2 évbe.) A csavar az a történetben, hogy közben – ami a regény igazi cselekménye – visszapörög az idő, és az olvasó megkapja, hogy mi történt igazából. Mert a történet, amit Lillian és Dave elmondtak, a legtöbb pontban hamis.
Bleeker jól használja az utalások rendszerét – a jelenben vannak nevek, sejtetések, és lehet is tippelni, hogy kit takarnak, mi történt. Majd el is lehet olvasni, hogy jól kombináltunk-e. Ez ad neki húzást, és vitt előre fejezetről fejezetre.

Mert sajnos, azzal nem büszkélkedhet a történet, hogy túlzottan izgalmas vagy eseménydús lenne. A jelen a szembenézésé, titkoké és fájdalomé. Ott mindenki szenved, és próbálnak megbékélni azzal, hogyan lesz tovább. A múltban pedig talán 4 mondattal össze tudom foglalni, mi történt.
Mert ez nem az a túlélőtörténet, mint a Kétévi vakáció, ahol ténylegesen azt látjuk, mit kell tenni a túlélésért. Ez egy karakterközpontú regény, amiben a szereplők közti kapcsolatok és az érzéseik az uralkodók. És nekem ezért némileg kevesebb is, mert végiggondolva, logikus, ami történik. Nincs meglepetés. Ha egy szép, fiatal nő két életerős férfival marad egy lakatlan szigeten, adja magát, hogy az egyik kanos és így veszélyes lesz, ahogy regényben az is kiszámítható, hogy a jobbik férfival meg egymásba kapaszkodnak, és kötődni kezdenek. Ahogy az sem nagy meglepetés, hogy amint a kapcsolat szintet lép, előbb-utóbb a terhesség is összejön. A vége az, ami azért meg tudott lepni – Bleeker tényleg olyan zárást adott minden szereplőnek, hogy boldogan le tudja zárni a múltját, és építhesse tovább a jövőjét. Nem kellett sérülnie senkinek, pláne, hogy a múltat is el tudták fogadni.

A kiemelt szereplő Lillian, mellette Dave és Jerry, talán kicsit Beth kapnak több szerepet. Egy-egy gyengeségük akad, de alapvetően jó emberek. Jerryről a végére még az is kiderül, hogy sokkal megértőbb, jobb társ is, mint elsőre gondoltuk. Ahogy ő elfogadja, hogy Lillian mennyit hazudott, és milyen kapcsolata volt igazából Dave-vel, az válóok is lehetett volna. De szerette annyira a nőt, hogy időt is adott neki, megbocsátott, megértette és a jövőre is megtalálta a megoldást maguknak. A konfliktus sem közöttük van. Lillian már az elején meghozta a döntést, és mindenki azzal él tovább, nincs vita, legfeljebb magukban feldolgozni való.

Női könyv, érzelmes, és így is van megírva. Érzékeny, belülről ábrázoló, a szereplőkre koncentráló. Így kicsit belemélyedős is, lassabb is.

Más véggel máshogy látnám a történetet, de szerencsére így lett megírva. Ez jó példa arra, hogy mennyire hat az egész benyomásomra az, miképpen búcsúzunk el a szereplőktől és a történetüktől. Ez kerek és jó volt így.