Fülszöveg: 

Tíz év telt el azóta, hogy Harmony utoljára látta egykori rockzenész édesapját, akinek hirtelen felbukkanása a feje tetejére állítja a lány életét. Harmony úgy dönt, hogy az amerikai kisvárosból, ahová nagyszülei vitték, visszatér Párizsba, hogy feltegye apjának a kérdéseket, melyek régóta gyötrik. Amikor a titkok feltárulnak, minden, amit Harmony valaha is hitt és tudott a múltról, végérvényesen megváltozik.
Van megbocsátás egy apa számára, akit felőrölt élete szerelmének elvesztése? Létezik újrakezdés, miután már rég feladtuk? Amíg Harmony próbálja megérteni a kapcsolatát az apjával, mi lesz szerelmével, Haydennel? Vajon kettejük kapcsolata elég erős ahhoz, hogy sorsuk örök időkre összefonódjon, vagy végleg elszakadnak egymástól?

Szerintem: 

Egy folytatástól azt várom, hogy idézze meg az

előző részt. Érezzem, hogy összetartoznak, egy történet, egy stílus, egy világ. De nem ugyanazt akarom még egyszer elolvasni, így mindig keresek egy új színt, valami mást is. Ebben a tekintetben Albright jelesre vizsgázott: mindkét pontot kipipálhattam.

Hiszen, ugyanaz az érzékeny hősnő van a középpontban. Most is nagyon tud szeretni, szenvedni, érezni. Most is erős a szerelmi szál, ha nem is annyira, mint korábban. Harmony megpróbál túllépni a szakításán, más társaságot keres magának. De amikor Hayden visszatér az életébe, pillanatok alatt térnek vissza az egymáshoz tartozás megéléséhez. Még talán közelebb is kerülhetnek egymáshoz, mert mindketten építették magukat, amíg külön voltak. Ez különben üzenetként is kiemelhető lenne a regényből: nem a szerelem oldja meg a problémáidat. Nem fogod magad attól jobban szeretni, ha valakivel együtt vagy. A saját fejedben kell rendben lenned magaddal, a világgal, akkor lehetsz teljes egy kapcsolatban is. A szerelem nem egyetemes gyógyszer!

De, Albright mozdított a hangsúlyon. Most a fő témája, és ezzel újítja a történetet, hogy mit kezd egymással Harmony és Ray. Egy apa – lánya kapcsolatot kell újjáépíteni, és nagyon sok érzelem kavarog közöttük. Ez most inkább családi, mint szerelmi történet. Az anya emléke, a nagyszülők viselkedése, az apa szülői kötelessége és a gyásza, ezek mind témák, és fontosabbak, mint Hayden.

Ez nem jelenti azt, hogy Harmony szimpatikus lett volna. Ha elméletben meg is tudom érteni, miért viselkedik így, attól még utáltam olvasni. Nagyon kamasz, nagyon ingadozik és gyakran nem értettem egyet vele. Az egyik percben mond valamit, a következőben másképp viselkedik. Van pár dolog, ami az agyamra megy egy regényben: a szerelmi háromszög is ilyen, de itt egy másikból kaptam nagy adagot. Nyavalygás. Harmony nehezen kapja össze magát, nehezen kezdi rendezni a dolgait, de szenvedni és nyavalyogni nagyon tud. Ezt meg nehezen veszi be a gyomrom.

A történetben is vannak olyan elemek, amelyek bosszantanak. Ugyan egy tragédiát bent hagy, az apa halálos betegsége nem tűnik el, de minden más túl mesésen alakul. A verseny, a szerelmi szál, még a továbbtanulás is. Azzal sem tudok mit kezdeni, hogy Harmony hónapokig kézbe se veszi a hegedűjét, aztán a semmiből versenyt nyer. Ismételjem magam? Túl szép, hogy igaz legyen.

A stílusa pedig aforizmás. Tele van nyomva olyan élettanácsokkal, amiket ki lehetne gyűjteni egy füves könyvbe. Az apától elfogadnám, de itt Harmony is bölcsességtár. Egy ennyire fiatal, itt bizony érzelmileg ingatag lánytól ez nem hiteles hang.

Vagyis, a folytatás sok tekintetben jobb, mint az első rész. Még mindig nem az a regény, amibe beleszeretek, több bajom is van vele. Egynek elment – el.

Idézet:

Ha csak egy tanácsot fogadsz meg tőlem egész életedben, akkor az legyen ez: élj úgy, hogy minden pillanat érdemes legyen arra, ha esetleg búcsúzni kell.

Valójában akkor nyeri értelmét az élet, ha találsz valamit, amiért érdemes meghalni.