Fülszöveg: 

Harmony képtelen elengedni a múltat. Kislányként mindene megvolt: jó fej, menő szülők, akik rajongásig szerették. Azt hitte, ő a legszerencsésebb gyerek a világon, mígnem egy hideg, téli reggelen mindent örökre elveszített.
Édesanyja meghalt, és imádott rockzenész édesapja is magára hagyta. Tíz éve csak sodródik. Fél újból szeretni, ezért senkit sem enged közel magához. Egyedül a zenében talál vigaszt, és úgy tűnik, különleges tehetsége szélesre tárhatja előtte a világ kapuit. Azonban a találkozás a távolságtartó, vonzó brit sportolóval, Hayden Pryce-szal megváltoztat benne mindent. Örökre.
Vajon a szerelem begyógyíthatja két megtört lélek sebeit? Képesek lesznek megtanítani egymást újra szeretni? És még nem is tudják, hogy egy különös ismerős visszatérte a múltból mindkettőjük világát fenekestől felforgatja majd.

Szerintem: 

Nem kellene az egész regényre haragudnom, mert

mást kaptam, mint amit előzetesen vártam. És mégis – az elején csalódtam egy nagyot, és onnan nagy fejlődés kellett volna, hogy visszahozza az olvasókedvem.

Előzetesen nem tudtam, hogy ennyire fiatalok a főszereplők. Még csak nem is felsőoktatásban, hanem középiskolában játszódik a cselekmény. És megkaptunk minden klisét, ami egy ilyen történetben előfordulhat. Vagyis, a menő új srác első látásra az introvertált, csendes zenészlányba szeret bele. Aztán meg gyötri magukat azzal, hogy a zűrös és erőszakos múltja miatt nem elég jó a lánynak. Természetesen van pomponlány, aki közéjük állna. Természetesen a lány múltjában is van egy családi titok, ami kellően túl van dramatizálva. Egész egyszerűen valami komolyabbat nem vártam, nem a menő középiskolai sportoló és a csendes lány románcát.

Nekem hiánycikk volt benne a zene. Pedig a kezdésben ott volt, a versennyel és a gyakorlással. De nagyon hamar kiszorult, mert jött Hayden és Harmony élete rendeződött a fiú köré. Albright még csak el sem húzta, hogy összejöjjenek és szerelmesek lesznek. Első látásra szerelem volt, ami idillien is működött egészen addig, míg a folytatás miatt nem kellett egy konfliktus, hogy valamivel el lehessen húzni. Még csak az sem derült ki, hogy Harmony bejutott-e a verseny következő szakaszába. Fura is volt, hogy egyszer sem beszélnek erről. Az elején versenyzett, aztán csak barátnő lett belőle.

Szappanoperásnak érzem mindkét főszereplő múltját. Túldramatizáltnak. A mai korban játszódik, és Harmony annyit sem tett meg, hogy a neten rákeresett az apjára, a szüleire? Az is olyan fura, hogy a nagyszülei ilyen komoly dolgokat képesek voltak eltitkolni előle. a 40-es években elhinném, de a 21. században? Ok, hogy a lány a zenében élt, de ennyire nem érdekelte a saját családja?
De tudnék kötekedni azzal is, hogy Hayden anyja hogyan szállt ki egy bántalmazó kapcsolatból. Végignézte, hogy a férje tönkreteszi a gyereküket is, nem volt elég, vele maradt. De jön egy amerikai pasi, és már le is lépnek vele? Nekem nagyon ellenszenves és hiteltelen is, hogy így jöjjön ki egy olyan kapcsolatból, ami hosszú évek óta kalitkába zárta. De az is, ahogy Hayden a legyet is röptében életéből átlép oda, hogy még a barátnőjével sem.

Próbáltam szeretni a szereplőket, de volt egy-egy olyan hibájuk, ami túlságosan az agyamra ment. Harmony esetében nem jön össze, hogy a zenének akar élni, művész akar lenni, és még egy felvételi sem mer elmenni. Akkor mégis, hogyan és kinek akar zenélni? Hayden esetében meg az önbüntetés. Albright a konfliktus kedvéért leépíti a személyiségfejlődését – noha kiemelt elem a történetben, hogy Harmony lenyugtatja, hangsúlyozza, hogy összeillenek és megérdemlik egymást, Hayden az első döccenőnél ellöki a lányt és úgy megbántja, hogy messze fusson tőle.
A mellékszereplők meg csak végszavaznak nekik. Harmony nagyszülei és Lindsey, a legjobb barátnője. Nem sokat változna a történet, ha a jeleneteik felében benne sem lennének.

Tiniregényesen is van megírva. Nagyon sok érzelem. Kevesebb cselekmény, de annyi szenvedés és szerelem, hogy bele lehet fulladni.

Pedig bírtam a borítót. Az alapötletét. De miért kellett tinis iskolai románcnak lennie? Kár érte.

Idézet: 

A rossz döntéseknek is van hasznuk, értelmük. Minden döntés lehetőséget adhat, hogy tanuljunk valamit magunkról és a világról, és ezt az ismeretet a részünkké tegyük. Talán így lehet egy rosszat jóvá tenni.