Fülszöveg: 

Emmabelle Penrose úgy élte az életét, hogy soha nem volt szüksége férfira. Ez a terve csodásan is működött egészen öt perccel ezelőttig, amikor rájött, hogy gyereket akar.

Devon Whitehall 190 centi magas, prémium DNS-sel, biztos anyagi háttérrel és brit nemesi címmel rendelkezik. És ami a legjobb, az egyetlen dolog, amit a férfi elkerülne és amitől Emmabelle a leginkább tart: a házasság.

Egyértelműnek tűnik tehát, mit kell tennie, amikor Devon felajánlja a szolgálatait, azaz a spermáját, és a gyermek jövőjéről való gondoskodást.

Ám ami egy ártatlan, modern családi egyezségnek indul, az hamarosan átvált hazugságok szövedékévé, kibontakozik a sötét múlt, és feltárulnak a titkok.

Szerintem: 

Az utolsó páros története érkezett negyedszerre. Az eddigi szabályokat követve kicsivel

járunk Aisling és Sam esküvője, gyermekük megszületése után. Vagyis, egy kis idő eltelt, jöhet az újabb esküvő és gyerek, ahogy ebben a sorozatban lenni szokott.

Ami viszont új elem, hogy Devon és Emmabelle, becenevén Sweven nem ebben a történetben kezdik a viszonyukat. Az előzőekben volt már rá utalás, hogy az ügyvédnek tetszik a barátja sógornője. Most megtudjuk azt is, hogy viszonyba is bonyolódtak már egymással. Csak éppen nem verték nagydobra, tartósan egyikük sem akar a másiktól semmit. (Vagy legalábbis ezt mondják.) A történet elejére szerintem azért nincsenek együtt, mert mindketten felmérték, hogy a másik lehetne az, akiért átírnák a szabályaikat, és inkább menekülőre fogták. Ám kiderül, hogy a nőnek minél előbb teherbe kell esnie, ha valaha akar gyermeket kihordani és szülni. Devon megtudja, és mivel nála is felmerül, hogy a címének majd örökös kell, bejelentkezik apának. Megegyeznek, és jönnek majd a bonyodalmak. A szerelem csak egy ezek közül – a nőt fenyegetik, kísérti a múltja, míg Devon öröksége körül is megindul a felhajtás. Alapvetően romantikus regény és a két ember közötti kapcsolat a lényeg, de azért elég cselekmény és ármány van benne, hogy ne csak a viszony legyen a regény témája.

Devon és Sweven sok tekintetben hasonlítanak. Mindketten bántalmazott fiatalok voltak, ami indokolja, hogy felnőttként miért így élnek. Mindketten messze kerülik a kapcsolatokat, de a szexet élvezik. Mindketten a barátaikhoz kötődnek erősebben. Mindketten dolgoznak a pénzükért, nem örökségből élnek – ha Devon esetében áll is, hogy gazdag családban nőtt fel. Mindketten vonzóak, függetlenek. Az egymás közti játszmáik mögött is az áll, hogy magukban kell felülkerekedniük a szokásaikon. Meg kell bízniuk a másikban. Sweven esetében ez azzal van fokozva, hogy annyira tart a férfiaktól, kötődéstől, hogy szándékosan megbántja és ellöki a férfit, ahogy csak tudja. Miközben már akkor bán valamit, amit kimond, mégis mindig kimondja és gonoszul viselkedik.

Ehhez jön hozzá egy-egy külső probléma – Sweven részéről kicsit thrilleres, sötétebb hangulat lesz. Sokáig van húzva, ki és miért van a nyomában. Veszélyérzetet generál, ha a nő erről direkt nem is vesz tudomást, így az olvasó sem érezheti igazán a gondot a kibontakozásáig. Devon és a családja konfliktusa már nehezebb dió. Az apja egyértelműen sötét figura, az anyja szándékai átláthatatlanabbak. Róla derülnek ki mocskos dolgok, és a fia életét is igencsak igyekszik ármányokkal befolyásolni. A húga tűnik az egyetlen menthető családtagjának, de neki is fejlődnie kell. De, amit ki akartam belőle hozni, hogy itt néha nem tudtam eldönteni, hogy sötét komédia vagy dráma, amit kapunk. Mert amikor Devon a sarkára áll és elkezdi kiosztani a családot, abban már van egyfajta jóleső érzet is, nem csak a fájdalom, amikor a megpróbáltatásokat sorolták.

A kettejük története, a korábbi szereplők legfeljebb végszavazni vannak benne. Azt valahol szomorúnak is tartom, hogy pl. a 4 női főszereplő között szoros a kapocs, rendszeresen össze is járnak és mi az egyetlen témájuk? A férjük, a gyerekeik, a szex. Pedig jó társaság, csak ez a beszűkültség nem tetszik. A férfiak között legalább van üzlet – Devon majd felbéreli Samet Emmabelle védelmére. Sam különben is jót tesz a történetnek, a legjobb beszólások miatta vannak a regényben. Amikor Emmabelle sorra veszi, milyen férfiak a barátnői férjei. Vagy, amikor Devon azon mereng, hogy Sam miképpen oldaná meg az USA-ban a túlnépesedést. Meg, ők nem érzelegnek úgy, mint a feleségeik – ez áll mind a 4-re, bár szerencsére Hunter szerepel kevesebbet, nem is rémlik, ő kapott-e szöveget ebben a részben. Cillian, Sam eddig is, most is szimpatikusabbak nekem.
Az új szereplők közül Ursula, akit érdemes kiemelni. Egy pontig meg tudom érteni, de túl messze elmegy. Mert az gyomorforgató, hogy a férje miképpen semmizte ki, hogy esélye sem volt a saját vagyona felett rendelkezni. De pénzért tönkretenni a saját gyerekét?

A stílusa az irónőre jellemző. Érzelmes és szenvedélyes, több erotikus betéttel. Játszik a szereplők stílusával – Emmabelle helyenként direkt obszcén, míg Devon angol nemes, ennek megfelelő körítéssel. Néha túlírt nekem Emmabelle gyötrődése, de női regény, és ahhoz képest, mit tett vele az edzője, nem is lett annyira túlírva.

Szórakoztató, illik a sorozatba, ebben a zsánerben teljesen ok.

Idézet:

A szerelem nem olyan, mint egy musical. Nem kell tökéletesen felépítettnek lennie bevezetéssel, cselekménnyel és lezárással ahhoz, hogy működjön. Néha a szerelem a cselekmény közepén kezdődik. Olykor meg a végén.

– Nincsenek anyagi gondjaid – mondtam.
– De lesznek, ha nem veszed el Louisát.
– Add el az értéktárgyaidat.
– A családi kincseket? – kerekedett el a szeme.
– A kapcsolatoknak, a nevetésnek és az egymás támogatásának kellene lennie a családi kincseknek. Nem a festményeknek és a szobroknak. Javaslom, hogy keress valami jól fizető munkát, vagy legalább derítsd ki, jogosult vagy-e munkanélküli segélyre, mert az rohadtul biztos, hogy senkit nem veszek el, aki nem Emmabelle Penrose.

A remény olyan, mint a lufi. Minél jobban kapaszkodsz bele, annál rosszabb lesz, amikor elrepül.