Fülszöveg: 

Star Radley élete kisiklott azon a harminc évvel ezelőtti napon, amikor rábukkantak húga, Sissy összetört holttestére. A mérgező kapcsolatokba és drogba, alkoholba menekült nő két gyermek egyedülálló anyja, de a családról valójában 13 éves, öntörvényű lánya, az öccsét ádázul óvó Duchess gondoskodik. Kicsiny városuk rendőrfőnöke, Walk életét szintén visszavonhatatlanul megváltoztatta az a régi nap: ő talált rá a kislány holttestére, és az ő vallomása alapján került börtönbe Sissy haláláért legjobb barátja, Vincent.
Vincent büntetése lassan véget ér, és a harminc évet lehúzott férfi visszatér gyermekkora helyszínére, ahol egykori legjobb barátja, Walk, valamint korábbi szerelme, Star várja szorongva, hogy mit hoz magával hazatérése. Be nem gyógyult sebek szakadnak fel újra, évtizedekig lappangó feszültségek lángolnak fel, és csak egyvalami látszik biztosnak: ez a történet nem fog jó véget érni.

Szerintem: 

Egy lelki sokk. Ez a könyv rúgott belém párat. Nem is tudom, hogy

írjak róla normálisan, mert olyan igazságok derülnek ki benne, úgy alakul a szereplők sorsa, hogy a torkomon akadt a sírás, a düh, még talán világfájdalom is.

Az alapja egy krimi, van két bűnügy, amelynek fokozatosan ismerjük meg a darabjait. A múltban egy kislány meghalt, cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. A jelenben a nővérét lövik agyon. Ugyanazon társaság tagjai mozognak mindkét esetben, és egyik történet sem az, aminek látszik. Indokolják egymást. Elég komoly titkokat őriznek. Mindenki, a nyomozók is személyesen érintettek. Sűrű, fájdalmas és igazságtalan massza az egész, amit minél jobban átláttam, annál jobban elkeseredtem.

Krimiként lassú, alig nyomozós, és nem pont olyan, amit szeretek olvasni. Nem is igazán kinyomozzák az eseményeket, hanem az egyéni tragédiák során felszínre kerülnek a korábban történtek, és megértjük az összefüggéseket. Vagy elszólják magukat a szereplők. Érzelmileg viszont annyira összetett, olyan szomorú az egész, hogy beszippantott, és nem eresztett.

Tele van olyan szereplőkkel, akik sokkal többet érdemelnének, mint ami jutott nekik. Egy borzalmas és szomorú baleset elindítja a dominókat, és a megbocsátani képtelen szereplők tovább görgetik a bajokat. Egyetlen példa. Azt meg tudom érteni, hogy a kislányát elvesztő apa képtelen megbocsátani a kamasznak, aki elütötte a kicsit. De könyörgöm, nem megölni akarta a bulizó kamasz, észre sem vette, mi történt. Tragikus baleset volt, nem gyilkosság. És az apa mit tesz? Amikor a 15 éves kamasz a felnőttek között lehúz 5 évet, tárgyalnák a feltételest, megalkuszik egy nemi erőszaktevővel, hogy kössön bele, és ne szabadulhasson előbb. Eredmény: önvédelem és plusz 20 év börtön. Egy baleset miatt 30 évet ülni, miközben eszi a bűntudat szerencsétlent, szó szerint kínozza magát. És jobb lett ezzel bárkinek? Még a bosszút álló apának sem – hiszen a másik lányának egyetlen szerelmét küldte egész fiatalságára börtönbe. A lány megtudta, és az apa elvesztette a másik lányát is. Az egyetlen szórakozása az volt, hogy vádló leveleket írt a börtönbe, amitől szerencsétlen Vincent még rosszabbul érezte magát. Nyomor-kör. És a könyv tele van ilyen esetekkel – egyetlen esemény félremegy, és életek mennek tönkre.

Fokozza ezt az érzést, hogy váltogatja a történet fókuszába tett szereplőt. Így még alaposabban tudja megmutatni, hogy mindenkinek mennyire fájdalmas és kegyetlen az élete. A seriff, aki csak azt szeretné, ha minden olyan lenne, mint régen. Aki segíteni akar, de mindig elkésik. A kamaszlány, akinek második anyaként kell helyt állnia a kisöccse mellett, mert a drogos/alkoholista anyja nem foglalkozik velük. De még ez a nő is, a rossz anya, aki elvesztve a szerelmét és a családját, kénytelen elnyomni a fájdalmát a szerekkel és egyre rosszabb férfiak mellett köt ki. (Különben ő az, akit a jelen események során meggyilkolnak.)

Whitaker nem kegyelmez, a végére kiderülő igazságoktól és áldozatoktól csak még rosszabbul éreztem magam. Én kb. úgy éreztem, hogy senkinek esélye sincs a boldogságra, legfeljebb egy nemes tettel, egy nagy önfeláldozással másnak tud segíteni, hogy neki egy kicsit jobb legyen. És annyira szerettem volna legalább egy kis szikrát nekik, a sokat szenvedetteknek egy kis napfényt, de nincs. És még csak válogatnom se kell, mert itt mindenki szenved és megfizet azért is, amiért nem kellene. Ok, három szereplő mosolyogva köszön el, de milyen áron?
Ebben a történetben jellemek sora van, akik pokoli áldozatokat hoznak, és a többség tönkre is megy ennek során. Kegyetlen.

Ez most annyira mélyen bennem van, hogy nagyon másról nem is tudok írni. Pedig megvannak a konfliktusrendszerek, ahogy a félreértések és titkok egymásnak uszítják az embereket. Ahogy a végére életben maradtak az igazságnak hála és a többiek áldozata által kicsit felszabadulhatnak. Egy kisvárosi, látszólag nyugodt miliő, ahol nagyon komoly feszültségeket rejt a mély.

Emlékezetes és nyomorult szereplőket teremt a szó Hugo-i értelmében. Nagyon sokakat és nagyon sajnáltam ebben a történetben. A kiemelt szereplők kínjai még mélyebben meg vannak írva, de itt mindenkire jellemző, hogy bűnhődik és pocsék a közérzete.

Atmoszférája van a könyvnek, nagyon be is rántott. A kisvárosi titkok, a tönkrement emberek és ahogy minden körbeér. Stílusosak a leírások, vagy, ahogy meg tudja fogni, kiben mi kavarog. Jól szerkesztett, szépen összeilleszkedik a cselekmény.

Nem jó krimi, lassú, de kisvárosi és karakterdrámának pazar. Hogy ismételjem magam, alaposan a lelkembe vájta a karmait.