Fülszöveg: 
Ezúttal Eve Dallas egy gyilkos Casanovát keres, aki halálos étvágyat érez a csábításra…
Dante a cybertérben választja ki az áldozatait hetekkel azelőtt, hogy személyesen találkoznának. Néhány korty bor, és pár órával később a lány halott. A gyilkos fegyver: egy ritka, csaknem kimutathatatlan kábítószer, amitől az áldozatot leküzdhetetlen nemi vágy keríti a hatalmába, az utcai értéke pedig negyedmillió dollár.
Eve Dallas hadnagy újra és újra végigpörgeti magában az eseményeket. A gyertyafény, a zene, az ágyra hintett rózsaszirmok – a csábítás gyilkos eszközei. A tettes nem akarta megölni a lányt. De amikor mégis megtörtént, két választása maradt: félelemmel és bűntudattal telve elrejtőzik, vagy újabb vadászatba kezd…
Szerintem:
Eve Dallas sokadik története is a megszokott
elemekből épült fel. Szeretem ezt a sorozatot, pláne, amikor a magánéleti szálak helyett egy érdekes ügy van a fókuszban, de azért már várom, hogy nagyobb mértékben legyen más egy-egy rész, mint a korábbi.
Itt ezt nem kaptam meg. Egy az egyben azok a cselekménydarabok vannak ebben is, mint a korábbi részekben. Vagyis, Roarke most is sikeresen belefolyik az ügybe. Segíti Eve nyomozását, és természetesen az egyik fontos helyszín újfent az ő birtokában van. Továbbra is ott van a mellékszálak között Peabody szerelmi gyötrődése, ami ennyi idő után már unalmassá tudott válni. Ezt különben Robb is érezhette, mert végre valamiféle kimenetelt ad a szerelmi huzavonának. Újfent hozza a visszatérő szereplőket, és újakat is emel be. Vagy egy-egy kollégával, vagy annak szerelmével bővül a csapat. Ez lesz ebben a részben is. Eve jelleme változatlan, ahogy az is visszatérő jelenet lett, hogy Roarke többféle értelemben ápolja a feleségét. Még az is olyan ismerős, hogy egy regényt kitevő hajsza és nyomozás után egészen összecsapottnak hat a befejezés.
Valahol rendben is van, hogy vannak visszatérő poénok és egy házasságnak is meglehetnek a biztos, ismétlődő elemei. Biztonságérzetet ad, azt kapod, amit eddig is. Mivel hagytam elég időt az előző kötet elolvasása után, annyira nem is húzzák ezek most az agyam, de azért így is feltűnt, hogy mennyi minden zajlik ismétlődően a sorozatban.
Szerencsére az ügy karakteres és emlékezetes. Nemi erőszak fordul gyilkosságba, és Eve hamarosan egy gyilkos duó nyomában jár, akik elég beteg pontgyűjtő játékba kezdtek. Ez a szál pedig szépen összeolvad majd egy sci-fi történettel orvosi kísérletekkel és etikai problémákkal. Bővül az eset, van így plusz történet és rejtély is. Ha nem is azokat kell kinyomozni, onnan is jönnek jó ötletek, magyarázatok és borzalmak is. Izgalmasabbá teszi, hogy nem csak Eve szemszögét kapjuk meg. A két gyilkos szála külön nézőpontot kapott, és másként izgalmasak, mint Eve útja, aki a nyomukban jár. A történetszálak – legyen az a gyilkos barátoké, az orvosi kísérletezésé vagy Eve nyomozása, pedig szépen összesimulnak és a tetőpontra már minden kocka a helyén van, mi hogyan ér össze.
Amennyire tetszett az ügy, a magánéleti vonal annyira kezd elveszíteni. Humorforrásként használja Ian és Peabody egymást gyötrő szerelmi kapcsolatát, de ezt már annyira unom, mint Eve önmarcangolását. Ugyan az egész lényét igazolja a gyerekkorában elszenvedett trauma, de a szokásosnál nagyobb a megszállottság és az önpusztítás. Szó szerint tönkreteszi magát a megállni képtelenségével, és olyan agresszíven, bántóan tud viselkedni a férjével, hogy az már nagyon nem normális. Ha nem járna amúgy is Mirához, azt írnám, kell neki egy pszichológus. Tudnám azzal magyarázni, hogy az eset természete – az ártatlanság meggyalázása, a nemi erőszak – túl személyesen érinti és a szokottnál is jobban beleadja magát az ügybe, de ezzel együtt is sok. Ez már nem szimpatikus vonás, inkább idegesítőnek találtam.
Érdekel is, valaha lesz-e olyan eset, hogy szembenézzen a múltjával és az apjával. Valami azt súgja, addig nem lelhet békére. Mi több, addig olvashatjuk a kínlódásának és rémálmainak képeit, pedig már most ismétlődőnek és előre nem vezetőnek érzem őket.
De Robb/Roberts jó mesélő, és ezeket az ismétlődő, már unalmas elemeket leszámítva sodró, érdekes krimit írt. Gyorsak az események, átérezteti a szereplői tetteit, és a nyomozást sem írta túl. Sok a párbeszéd, a leírások a lényegre vonatkoznak. A szereplői szeretnek szópárbajokat vívni, és ezek között szokás szerint akadt egy-egy kifejezetten jól sikerült is.
A konfliktusrendszere is több tudott lenni annál, hogy gyilkolni rossz és kapjuk el a gyilkost. Az orvosi kísérletes rész szépen felveti, hogy mit lehet még megtenni egy fontos eredményért. Ahogy az is a történetben volt, hogy mit tesz egy jellemmel, ha genetikai felsőbbrendűségtudat és vagyon egyesülnek. Ha valaki mindent megúszhat, mikor veszti el végleg az erkölcsi érzékét? Akár a nemek közti egyenlőség szempontjából is olvasható lenne.
Az ügy miatt pozitív a végső benyomásom, de az most nagyon lehúzta nekem, hogy mennyire dühös és önpusztító volt Eve viselkedése. Nem is értem, kiégés nélkül hogy képes így szenvedni éveken keresztül – ha ez most kivételesen rossz passz is volt.
Idézet:
A gyógyszerek, amelyek az emberiség hasznát szolgálják, átokká válhatnak, ha nem megfelelő kezekbe kerülnek.
