Fülszöveg:

Mindannyiunk leghőbb vágya ez: egy csoda. De rettegünk attól, mit kell feláldoznunk ahhoz, hogy megkapjuk. Aki a coloradói Bicho Raróba látogat, nagy eséllyel találkozik néhány komor szenttel, titokzatoskodó szerelmessel, álmodozó tudóssal, csodamániás bagollyal, elhidegült szerelmespárral, egy-két árva gyerekkel meg egy végtelen sivatagi égbolttal, aminek a csillagai éberen figyelnek.

Ennek a helynek a főszereplői a Soria család tagjai, akik szokatlan csodákra képesek. A család főszereplői pedig három tizenéves unokatestvér, akik arra készülnek, hogy megváltoztassák a jövőt: Beatriz, az érzelmek nélküli lány, aki csak arra vágyik, hogy szabadon vizsgálhassa a gondolatait; Daniel, Bicho Raro Szentje, aki mindenkin készséggel segít, épp csak magán nem; és Joaquin, aki éjszakánként egy kalóz-rádióállomást vezet Diablo Diablo néven.

Mindannyian csodát keresnek. De Bicho Raro csodái csalókák: sosem olyanok, mint amilyennek tűnnek.

Szerintem: 

Stiefvater ezen története is illik az életműbe. Más történet, és mégis, ugyanazok

a jellemzői megvannak, mint a korábbiaknak.

A legfontosabbnak azt érzem, hogy látszólag fantasy, de a misztikus elemen túl nagyon is emberi dolgokról ír. Bicho Raro területén él egy különleges család – a Soria família. A szentjük képes arra, hogy megjelenítse az emberben levő sötétséget, amit az legyőzve megerősödve, jobb emberként távozhat. Már maga ez a folyamat: ahogy szembe kell nézniük jelen életük meghatározó konfliktusával, nem is igazán fantasy. Inkább példázatot érzek benne. Hogy nem lehet elmenekülni magunk elől, ha haladni akarunk, túl kell lépni a félelmeken. Ha nagyon pszichológia felé akarom elvinni, akkor sokkterápiát kapnak a résztvevők. Kénytelenek fizikailag is szembesülni a félelmükkel és kezdeni vele valamit. A fantasy elem miatt sokkal direktebben, mint egy hagyományosabb terápián. Én pl. madárfóbiás vagyok, és a tyúkok vannak a listám első fokán. Sokkterápiával be kellene mennem közéjük, esetleg meg is kellene fognom, simogatnom őket. A Soria család meg simán tollakat növesztene rám, vagy hasonló. Nem is lepett meg, hogy lesznek páran, akik nem tudnak megküzdeni a démonjukkal, vagy akár nem is értik, mit kellene legyőzniük.

Ettől az egész regénynek van egy különös hangulata. Fantasy, de lehet, inkább a mágikus realizmus halmazába tenném. Ahogy egyes szereplőket leír, abban van a valóságot még éppen túllépő elem, mint a lányé, aki a tökéletességre törekedett. Elzárt helyszínt is választ, egy völgyet, és hozzá keveri a mexikói kultúrát is. A szereplők jelentős része latin-amerikai. A Soria család is onnan menekült át az Államok területére. Valahogy jobban illik ez a mágikus képesség abba a mitologikus körbe, abba a hagyománykörbe.

Tényleges cselekmény nem sok van benne, de érzelmileg nagyon hangolja a legfiatalabb Soria unokatestvérek mindegyikét. Három teljesen más személyiség, három különc, és három nagyon más fájdalom. Ha ők maguk nem is szomorúak, a helyzetüket annak éreztem, és mindenki küzd is valamivel. Van, akit az álmai elvinnének a völgyből. Van, aki annyira szeretne segíteni mindenkinek, és megfojtja, hogy meg van kötve a keze. De van olyan is, aki a fejében és a logikában él, kényszeresen ellökve magától minden érzelmet. A köröttük levő zarándokok minimálisan hatnak rájuk, és elég kilátástalan a világuk.

A konfliktus majd lök rajtuk egyet, és valamit elindít. De sokkal inkább meg van írva, hogy belül milyen változás indul el bennük, mint a tényleges tetteik. Mert az nincs sok. De ez is jellemző Stiefvater regényeire. A lélekrajz a fontos, egy nagyon erős atmoszférájú világban, ahol nem is kell sok mindennek történnie.

Ifjúsági, mert a fiatalok tulajdonképpen a felnőtté válással küzdenek meg. Jön a szerelem, jön a saját helyük megtalálása a világban, a szülőkkel való szembeszegülés. A lelki folyamataik mély ábrázolása is ehhez a zsánerhez illik.

Van egyedi hangja, van témája, és még mindig nem tudom szeretni a szerző regényeit. Ezt sem. Azt már nehezebb megmagyarázni, miért. Biztosan az is benne van, hogy nekem kevés és lassan is halad a cselekmény. De fontosabbnak érzem, hogy a szereplőit nem tudom igazán kedvelni, de nem tudnám megmondani, miért. Ha különösek is, de pozitív szereplőket ír Stiefvater, és mégsem bírom őket. Nincs igazi gonosz, a legnagyobb konfliktus belső, és sokan nagyon szenvednek.

Attól tartok nem most fejtem meg a dolgot, egyszerűen nem érzem a magaménak se a szereplőket, se a történetet. Pedig nem rossz, csak nagyon nem az én szájízemre szabott.