Fülszöveg: 

A családi átok megtörése után a Widdershin nővérek elhagyhatják börtönüket, Hollókő szigetét. Ám a testvéreknek különleges érzékük van a kalandok megtalálásához, így amikor egy titokzatos lány érkezik Zsivány Zsebbe, újabb bonyodalomba keverednek.
Kisvártatva Charlie-nak nyoma vész, Betty és Fliss ádáz kalózokkal, kísértetjárta hajóronccsal és egy leheletnyi boszorkánysággal megspékelt útja pedig egy rejtélyes szigetre vezet. Ki rabolhatta el a nővérüket, és vajon megtalálják, mielőtt túl késő lenne?

Szerintem: 

Új vonalon folytatódik a sorozat, de ez nem meglepő. Az előző végén

egy átok véget ért, és azt a szálat nem lehetett, nem is kellett újranyitni.

A gondom talán az, hogy a mostani konfliktus nem tudott lekötni. A lányok éldegélnek a szigetükön, igyekeznek életben tartani a családi vállalkozást. Amikor egy titokzatos lány segítségre szorul, ők elrejtik és ezzel akaratlanul is bajba keverednek. Ugyanis a lányt kereső őrök, akik igazából nem is azok, Charlie-t viszik magukkal tévedésből. A két idősebb testvér a húguk megmentésére indul, miközben rá kell jönniük, hogy ez a történet igazából egy elrejtett kincs megtalálásáról szól.
Vannak közben kalandok, ismernek meg új szereplőket, csak súlytalannak éreztem az egészet. Gyakran kiszámítható, meg nem éreztem a téteket. Gyerekkönyv, így megvannak a szabályok, de ezek némelyike nem tesz jót a kalandregény jellegnek. Mert azt végig lehet érezni, hogy a lányoknak nem fog baja esni, meg fognak oldani mindent.

Kicsit tágít a korábban megismert világon is. A lányok nagyobb utat járnak be, hajóznak. De ezzel nem igazán tudunk meg többet – a szigetcsoportról igen, de másról nem nagyon. Ez egy mesevilág, amiből annyit ismerhetünk, amennyiben a főszereplő lányok mozognak. Gyerekkönyvként nincs is többre igényem belőle, és mégis van hiányérzetem. Talán, mert a cselekmény kevésbé kötött le és kerestem volna valami mást.

Talán ez a legnagyobb bajom: gyerekkönyv, és nagyon. A szereplők, a cselekmény is kisebbekre van kitalálva és én ebben a formában untam. Pedig még humora is van, csak ezeken már mosolyogni sem tudok.

A szereplők végtelenül egyszerűek, ahogy az indítékaik is. Az értékek egy Disney meséével egyeznek: család, barátság, testvéri összetartás. Egyértelmű, hogy kik a jó és kik a rossz szereplők. Talán egyetlen szereplő van, aki a két oldal között állhat. Csula, aki igazából nem rossz fiú, csak a neveltetése köti. Pedig a lányok igyekeznek felvilágosítani arról, hogyan használták ki. Miképpen hazudtak a múltjáról a kalózok. De ő nem akarja ezt elhinni, pedig teljesen logikus és kísérti is a dolog, csak akkor szembe kellene néznie azzal, hogy mit vétettek ellene, amiért még hálás is volt. Hát igen, nyomorult Csula még egy rendes nevet sem kapott.

A konfliktus is ennek megfelelően egyszerű. Akik a kincsért mindenre készek, bűnöznek és ármánykodnak érte, ártanak a jóknak, akik aztán a sötét tervek útjába kerülnek.
A végére ugyan egy csavar be van iktatva, de az sem változtat a dolgokon. A funkciója is csak annyi, hogy legyen min meglepődni.

Sok a párbeszéd, rövidek a fejezetek. Sok a nyitott vég, hogy egyik fejezet húzzon át a másikba. Még a szedésen is látszik, hogy kisebbeknek van szánva. Ha nem is túl nagyok a betűk, de nagyobbak és a sorköz nagy. Annyira, hogy meg is fordult a fejemben, hogy egy normál sorközzel mennyi lenne igazán a közel 400 oldalnyi történet. Éppen csak illusztrációk nincsenek benne, bár a történet és a célközönség engedte volna.

Felsős általános iskolásoknak el tudom képzelni, nekik tetszhet is. Az, amitől engem is meg tudott volna fogni, akár egy nagyon jó ötlet elég lett volna, nem volt benne.