Fülszöveg: 

1322. ​Miután Anjou Károly egy minden addiginál hatalmasabb sereggel meghódította a Felvidéket, és az utolsó erdélyi vár ellenállását is megtörte, még mindig nem kezdheti meg a nyugodt birodalomépítést. Az ország déli részén a Subicsok törnek borsot az orra alá, így a királynak a tengermellék felé kell fordítania tekintetét, és folytatnia az évtizedes belháborút, melynek talán sosem lesz vége. László, a lecsúszott udvari lovag, miután gyilkosként megszökött Temesvárról, és önmaga elől is menekülve vergődött át az országon, a horvát bán oltalma alatt próbál új életet kezdeni – ám a sors akarata folyvást közbeszól. Lackfi István, az alacsony sorból származó vad székely harcos, aki a felvidéki hadjáratban szerezte meg lovagi címét, ezúttal ezer lovast vezet a mühldorfi csatába, ahol egyszer s mindenkorra eldől, ki örökli a német-római császári címet. Mindeközben a sorsával megbékélt, és ismét liliomos lovagként élő Bátor Attila elszántan igyekszik megtalálni fiát és feleségét, akikről azt sem tudhatja, élnek-e még egyáltalán. A remény élteti, de a kegyetlen bosszúvágy hajtja: egy fekete lobogót keres, és az embert, aki elárulta.

Szerintem: 

Egészen rákapok a Bátor-család tagjainak történetére. Pedig nem csak ők

vannak a középpontban, történelmi regény is, de jelen pillanatban az foglalkoztat leginkább, mi lesz Szilárddal. De megint előre szaladtam.

A történet kb. ott veszi fel a fonalat, ahol az előző rész abbamaradt. Attila szembesül azzal, mi történt a családjával, és igyekszik megtudni, mi is zajlott valóban, hol vannak az emberei és szerettei. Közben mi látjuk a fiúk további kalandjait. Akad benne kifejezetten regényes fordulat, de meglepő elem is. Eszembe nem jutott volna, hogy a 14. században így adták-vetté az embereket, mint amit itt látunk. De az egyik legszomorúbb kép is ehhez a részhez kötődik: én bizony sajnáltam szegény József kovácsot, aki annyira szeretné hinni, hogy a vízbe fúlt fiára talált rá, noha Szilárd nyíltan megmondja neki és a feleségének, hogy ő nem az ő Mátéjuk.

De ez a családi történeten túl történelmi regény is, és Károly Róbert udvarába, politikájába is betekintést nyújt. Szövetkeznek nagyurak, külföldi csaták készülnek és nagyban politizálnak. Direkt csata nem igazán került bele, de nekem nem is hiányzott. Sokkal izgalmasabb az, ahogy az uralkodók mesterkednek és alkudnak egymással. Ahogy Károly megszerezte Frigyestől a korábban odaveszett vármegyét? Az egyik legjobb jelenet a kötetben.

De van még egy alak, akit ki kell emelni a történelmi alakok közül. Minél többet olvasok az Anjou-házról, annál erőteljesebbé válik Erzsébet királyné, és már itt, fiatal asszonyként is kifejezetten talpra esett és megvan a gyomra az udvari élethez. Simán bevállalja, hogy elmegy a férje szeretőjéhez, hogy elvigye magával az asszony fattyú fiát. Jól mutatja az a jelenet, hogy a királyok és királynék játszmájában egy egyszerű ember mennyire porszem, bár ezt Attila esetében is tapasztalhatjuk. Elég csak arra gondolni, amikor még a várba se mehet be, mert éppen Frigyes van vendégségben, és senki nem vonhatja el Károly figyelmét a nagyobb ügyektől.

Több szálon megy előre a cselekmény, és több szereplő oldaláról is láthatjuk az eseményeket. Így széles tablót kapunk: a királyi udvartól kezdve a lovagok életén át az egyszerű, paraszti emberekig. Kalandregényesen, de beleszagolhatunk a középkor levegőjébe.
Nagyon nyitott is még a sztori, és elég nagy nyitott véget is kapott. Az előzmények alapján ilyesmire egyáltalán nem számítottam, de tényleg jó csali, hogy olvasni akarjam tovább a harmadik kötetet is.

Olvasmányos, alapos, követhető a történet. Talán a nevek néha nem akarnak a fejembe menni, de magamban észre is vettem, hogy van egy szűrőm. Akiket ismerek a történelemből, azokra jobban odafigyelek. Egy Csákra sokkal inkább, mint az erdélyi urakra, akiknek meg se bírom jegyezni a nevét.

Egyelőre két oldala tetszik kifejezetten: ahogy visszaköszönnek a tanulmányaimból ismerős elemek, mint a pénzverés, valamint Szilárd és az ikrek kalandjai. Biztosan fogom olvasni tovább is.