Fülszöveg: 

1328. ​Lackfi István éppen visegrádi házában igyekszik felépülni az osztrák hadjáratban szerzett sérüléseiből, miközben fegyvernökei Budán rábukkannak Bátor Attila rég halottnak hitt fiára. Az elmúlt esztendőkben Szilárd lemondott a lovagi életmódról, kovács szeretne lenni, ám erről sem a király, sem a fiú új gyámja, sem a nevelőjének kijelölt Péter nem akar hallani. Mindnyájan ragaszkodnak hozzá, hogy Bátor Szilárd az apja nyomdokaiba lépve az udvar vitéze legyen, ami nem megy zökkenőmentesen – ám a sorsa elől senki sem menekülhet.
Időközben meghal Róbert nápolyi király fia, Anjou Károly pedig reménykedni kezd, hogy a magyar Szent Korona mellé megszerezheti szülővárosa trónját is – ha nem magának, hát legalább valamelyik örökösének. Mielőtt azonban ezt megtehetné, egészen más gondokkal kell szembenéznie. Virágzó birodalmában, akár egy hatalmas sakktáblán, számos figura áll fel az újabb játszmához. Egy áruló vajda, egy tébolyult bizalmas, egy buja rokon és egy gyönyörű udvarhölgy, aki nem is sejti, micsoda felfordulást okoz a puszta jelenlétével…

Szerintem: 

Az előző részben hiányoltam Szilárdot, most többet is kaptam, mint

szerettem volna. Ugyanis, erre a kötetre esik az a történet is, ami miatt már előre fájt a szívem. A Zách család kegyetlen végzete.

A nyitányban ugyanis Kláráról emlékeznek meg. Az elbeszélő pedig írja, mennyire szerette. Nagyon drukkoltam, ne Szilárd legyen az, akinek összetörik a szíve. Lettek volna tippjeim: akár Palkó, akár a király törvénytelen fia, Kálmán. Sajnos, tényleg Szilárd volt, aki szerette és elvesztette Zách Klárát.

Kezdjem ezzel? Bíró Szabolcs gyönyörűen adaptálta Arany János balladáját. Néhol annyira összecseng azzal, hogy még Arany sorai is eszembe jutottak. Ehhez tökéletesen passzította a vonalat, amit elkezdett az öreggel. Vagyis, ahogy Csák Máté kísérti, ahogy az a végső lökés átlöki az őrültbe és az egész család borzalmas árat fizet. Minden kis részlet a helyén. Hogy még tragikusabb legyen, Klára a főszereplő ifjaknak az ideálja. Palkó és Szilárd is rajonganak érte – ők harcostársak lettek, ahogy előre sejtettem. Klára viszonozza is Szilárd érzelmeit, titkos reményeik vannak egy közös életre, 5 év múlva. Így ezzel olyan tragédiát kaptam, hogy az olvasástól is elment a kedvem.

Pedig, nagy történetek vannak előtte és utána is. Az első a személyes rész – Szilárd sorsa, az új otthona és ahogy az élete új mederbe kerül. Olyan, mint egy kalandregény nyitánya, amikor a hős készül a kalandok előtt. Kapunk kardkészítéstől kezdve udvari életen át sok mindent. Megszeretteti a fiút.

De Bíró Szabolcs nem gáncsnélküli lovagot alkot belőle. Megvannak a maga sötét pillanatai. Heves, makacs, nem hibátlan ember. A helyét is keresi meg, másodszor törik meg az életét, ha most jobb irányba is indulhat.
Én már most jobban kedvelem, mint korábban az apját, Attilát. Talán azért is, mert a Palkóval alkotott bajtársi testvérisége is tetszik. Ők ketten indulhatnak még nagy kalandokra.

A Klára utáni részben pedig jön az oláh hadjárat. Az a csapda, bent a szurdokban, az egészen vérfagyasztó. A szerzőnek úgy sikerül a vérfürdő borzalmát és azt a pokoli helyzetet átadni, hogy nem rendez gyilokpornót. Szó van róla, kik esnek el és egy-egy halált is látunk, de nem halmozza és borzaszt az ott történtekkel. Mégis, benne van a sötétsége, a véressége, az egésznek a rettenete.

Ebben a kötetben nagyon jók az arányok. Történelmi regény és személyes, történelmi kalandregény is. Szerettem, hogy Szilárd színre lépésével nem vált újra teljes irányt. Maradunk a fiúval a Lackfi család mellett és tovább követhetjük az ő sorsukat is. Történelmet is mesél, de szórakoztat is, ha ez most azt is jelenti, hogy töri az ember szívét.

A nyelvezete most más ismerős a szememnek, agyamnak, nem is kellett belerázkódni. Gördülékeny, igényes, van egy sajátos íze.

Tényleg csak annyi a bajom, hogy Szilárd lesz az, aki így veszti el az első nagy szerelmét. Egyszerűen gyalázat, ami ott és akkor történt. Ahogy a regény is sugallja, van szereplő, aki ki is mondja: valami nagyon félrement, hogy az áldozatnak kell szenvednie és megtorlást elviselnie, amikor ő volt az, akit elsőnek bántottak és tönkretettek.