Fülszöveg: 

1333. ​A visegrádi udvar negyedik éve folytat tárgyalásokat Nápollyal, amikor Anjou Károly végre személyesen is visszatérhet gyermekkora helyszínére, a mesés Dél-Itáliába, ahova ötéves fiát is magával viszi. Tervei szerint, miután eljegyezte Bölcs Róbert unokáját, András herceg lehet a Szicíliai Királyság jog szerinti örököse.
Az uralkodó távollétében Magyarországon kezd megbomlani az évtizedek munkájával megszilárdított belső rend. A zavargások megfékezése Erzsébet királynéra hárul, aki újabb gyermeke elveszítésével egyre erősebben láncolja magához legidősebb fiát, Lajos herceget.
Mindeközben a szomszédos királyságokban is fontos változások mennek végbe. A térség fejedelmei Visegrádon gyűlnek össze, hogy egymással békét, mások ellen pusztító szövetséget kössenek.
Bátor Szilárd udvari fegyvernökként találja magát a király kíséretében. Igyekszik átlépni múltja sötét árnyain, de gyermekéveit maga mögött hagyva még mindig túl sok kérdés tornyosul előtte. Míg a feje fölött hatalmasok játszmája zajlik, ő csupán élni szeretne – rájönni, mi a valódi öröksége.

Szerintem: 

Szeretem én ezt a sorozatot, de már egészen kétségbe tudok rajta esni, nyomorult Bátor Szilárd min

keresztül nem megy. Mondjuk, sejtettem, hogy az előző rész után nem lesz minden rózsaszín az életében, de ez…

Talán ezt írom ki először magamból. Értem, hogy a Klárával történtek ennyire megviselték. De évek telnek el, és annyira friss a sebe végig, mintha tegnap történt volna az eset. Bíró Szabolcs ecseteli is, mennyire szenved, milyen bosszúvágy fűti, milyen eleven számára még mindig ez a történet. Egyszerűen nagyon nem szerettem belegondolni, hogyan érezheti magát, milyen gyötrelem neki minden napja. Ha legalább történne vele valami pozitív is, de ebben a részben az a legnagyobb eredmény, hogy megtudja, mi történt az apjával és legalább a maradványait békére helyezheti. Nem mintha sok maradt volna a szintén nyomorult Attilából, a koponyája kerül haza.

Viszont, Szilárd esetében van folyamatos jellemfejlődés is. Ugyan szenved és pocsékul van, de ő nem enged a nyers érzelmeinek. A király hű embere tud lenni, és pontosan tudja, kinek tartogassa a gyűlöletét. Kazimirnak. Ő túl tud lépni azon a makacsságon és önfejűségen, ami az apja vesztét is okozta, ami benne is megvan.

Ha már ez a vonal, még egy szereplő van, aki esetében szépen sejtetve van, hogy már tudja, mit hibázott, bűntudata van és örök emlékeztető a szégyenére: Erzsébet királyné. Az nagyon meg van fogva, ahogy az egész életére hatással van, hogy női féltékenységből nem lépett közbe, amikor még megállíthatta volna az öccsét. Az egyik legerősebb jelenet is az övék: a fiatal király megint előadja az udvarhölgyért epekedő ifjút, mintha csak ismételné a Zách lánnyal történteket. A magyar királyné meg lehúzza a kesztyűjét, hogy az öccse láthassa, emlékezzen, mi történt legutóbb. Ettől még nem fair, és nem a bűnösök lakoltak meg, de a királyné esetében legalább látni, hogy milyen leckéket tanult ott meg.

Közben kapjuk a középkori nemesi életet és Szilárd próbatételeit sorra a király által. Személyesebb, esetenként kalandosabb és még humor is akad benne. Amikor a nyakára ültetik a várispánt, aki láthatóan élvezi, ha hergelheti, az már szinte tragikomikusan vicces. Ha a végére ki is derül, hogy nem is büntetés volt, csak egy végső próba. Ez nem a magas történelem, de képet ad arról, hogy egy kisebb úr miképpen élhetett akkoriban.

Van egy szép előkészítés is benne – Szilárd megint találkozik a kufárokkal, akik eladták rabszolgának. Nem csak elégtételt vesz, a barátok átsegítik a gyilkos bosszúvágyon is, de megment egy magához hasonló, elrabolt fiút. Góliátnak hívták maguk között, de a szabadulása után elárulja a becsületes nevét is a kiskamasz: Toldi Miklós. Igen, még nem most, de majd az a történet is érkezik a sorozatban. Nagy Lajos leghíresebb lovagja…
Az ilyesmik pedig mutatják, mennyire tudatosan építkezik ez a sorozat. Összekapcsolódnak a részek, jóval előrébb levő eseményekre és személyekre is megvannak az utalások. Bírom, hogy van egy koncepció, amin szépen haladhatunk előre.

De történelmi regény is. Folytatódik annak bemutatása, hogy Károly Róbert mit tett le az asztalra a külpolitikában és a belügyben is. A híres aranyforint. A cseh – lengyel – magyar béke és a kiállás az osztrákokkal szemben. A vágya, hogy visszaszerezze a családnak Nápoly trónját. Igen, ez megint egy olyan történet előképe, amiért fáj a szívem.
Bele van szőve szépen minden a cselekményben és valóban regényszerű. Nem olyan, mintha a történelem leckét mondaná fel.

Ha van olyasmi benne, amin nehezebben rágtam át magam, az a háborúk és csaták története. Most nincs olyan vérfagyasztó, eltalált jelenet benne, mint a csapda az előzőben. A háború frontja, állomásai benne vannak, csak olyan… száraznak éreztem az egészet és nem tudott lekötni sem. Nem is igazán csatázós, inkább tabló, merre haladtak a seregek, milyen összecsapások voltak.

Továbbra is egy nagyon szépen megírt, igényes regény. Jó olvasni, gördülékeny és már a szereplői is egészen hozzám nőttek. Szerencsére csak Szilárd olyan mélabús, megvannak a vidámabb, harciasabb vagy éppen komikus szereplők körötte.

Mivel ez is egy szakasz vége, most talán kicsit pihenek vele, de majd olvasom tovább is. Csak lehet, előbb be kellene szereznem a legutóbbi részt is, az még hiányzik. De ez még a jövő zenéje, ez a trilógia jól működött, a maga módján kerek és megvan az érzetem, hogy sokkal többet tudok Károly Róbert uralkodásáról és céljairól, mint a regény olvasása előtt.

Idézet: 

– Aki saját magát győzi le, annak többé nem lesz ellensége – szólalt meg egyszer csak Palkó. – Péter mondta ezt nekem évekkel ezelőtt, de csak most kezdem megérteni, hogy mit is jelent…
– Igen, ezt már én is hallottam tőle jó párszor – mosolyodott el Szilárd. – Aki másokat győz le, az erős. Aki önmagát legyőzi, az hatalmas. De ha az ember a saját gyengeségeivel és hibáival találja szemben magát, az néha félelmetesebb, mint a zászlós tábor.