Fülszöveg: 

A ​Tündérkert 1921-ben jelent meg először, s a harmadik kötet 1934-ben. Százszámra olvasta hozzá a forrásmunkákat, s könyvtárnyi kötetet gyűjtött belőlük. Hiteles történelmi regény is lett, amelynek egyes mozzanatait a történészek „ tényanyagként” használják. Pedig a „feltámasztott” történelmi személyek, akiknek még „tüdeje, mája” is hitelesnek hatott, ugyanakkor önmagára és barátaira, ismerőseire is emlékeztettek:
A tündérkert Báthory Gáborában, a „halálba farsangoló” fejedelemben kritikusai Adyt vélték felismerni, a forradalmi gondolkodót, a váteszt, s a mellette megjelenő Bethlen Gábor figurájában önvallomást láttak, „akinek Báthory az eszményképe, de aki a kisemberek, parasztok, kereskedők számára csinál egy boldog zümmögésű kaptárt Erdélyből” – olvashatjuk Németh Lászlótól.
Harc, szerelmi tobzódás, kiszámíthatatlan indulatok, okos, messzire világító tervek s az élvezeteken kibicsaklott törekvések, az élettől kicsikart örömök és bűnhődések, meghunyászkodó, alamuszi megalázkodások és kegyetlen-keménye vívódások, árulások regénye a Tündérkert, amelyben a XVII. század elejének (1608-1613) erdélyi élete elevenedik meg.

Szerintem: 

Mivel készült belőle sorozat, rászánta magam, hogy filmnézés előtt elolvasom az eredetit. A történelem miatt pár dologgal tisztában voltam különben, de így is kissé

értetlenül állok a regény előtt. A sorozatot azért majd megnézem, de már egészen más elvárásokkal.

Először is, nekem nem fér a fejembe, Báthory Gábor ugyan mitől tündérkirályfi. Még Bethlen is irigyeli, meg tiszteli, máskor mondjuk szánja is, és egyszerűen nem értem, mi okból. Báthory Gábor egy lehetőség, aki sok mindennel született, lehetséges pozitív jövője volt, aztán szépen mindent tönkretett maga körül. Belekap dolgokba, semmit nem visz végbe és csapodár, minden téren. Én kb. egy gyereknek láttam, aki mindent akar és mindenbe belekap, aztán tönkre is tesz mindent, majd hisztizik, hogy miért tették tönkre mások, amikor magában kellene keresnie a hibát. Ott a házassága: élhetett volna szépen, de játszmát űzött belőle, hogy minél jobban megbántsa a feleségét, akit nyíltan elhagyott és szeretőket tartott. Ott a fejedelemsége: ő simán megcsinálja, hogy a saját városára támad és kirabolja a szász polgárságot. Ott a külpolitikája: hódítani akar, aztán vesztett csatán és szétesett seregen túl semmit nem tud felmutatni. Élete minden terén elbukik. Jól nézett ki, volt karizmája, fiatal volt és fejedelemmé választották: annyi lehetőség, és semmivel nem él. Hova jut? A saját hajdúi gyilkolják meg, aztán a hulláját csak szegény kutyája őrzi egészen a temetésig.

Az a szembenállás megvan, hogy mennyire más Báthory és Bethlen alakja. Az egyik másokért él és küzd, a másik hajtja a maga dicsőségét és lehetetlen álmait. Az egyik hű támasza a felesége, a másik magára haragítja még a szeretőit is, akikkel cudarul bánik. Az egyik megfontolt, a realitások embere – a másik nagy álmodozó. Hiába erőltetem az agyam, én nem látom, miért lenne nagyszerű bármilyen téren is Báthory Gábor.
És itt van az, amiért egész más szemmel nézek a sorozatra meg erre a két férfira is: kétlem, hogy ez lett volna Móricz célja, de Báthory Gábort átírta számomra egy nagy vesztesre, egy nagy bukásra.

Már ebben a kötetben a két fejedelem portréja emelkedik ki a többi közül. Még Báthory Gábor a vezető alak, de már most építi Bethlen egész jellemét és életét is.
Több és fontos mellékszereplő mozog a világukban, egy-egy emlékezetesre is sikerül. Zsuzsa asszony, Bethlen felesége, akinek otthon helyt kell állni, míg a férje országos ügyeket intéz. Zseniálisan meg van fogalmazva, hogy neki kell előteremteni mindent, hogy aztán Bethlen adhasson és építhessen. Egy ponton ki is fakad, és mélyen meg van fogalmazva az ő tragédiája. Báthory talpnyalói, akik még a feleségüket is bedobják egy-egy uradalom vagy jutalom reményében. Egyik szánalmasabb, mint a másik és mondanom se kell, ez nem igazi hűség. Mennek a maguk érdekei után, és még csak sajnálni sem tudom őket, annyira egomániás, csak magára gondoló mind.

Móricz halad a történelemmel is, megyünk a szereplőkkel ostromolni és csatába is, politikai játszmákat szövögetni. Történelmi regényként is olvasható, nagyon éles politikai felhanggal. De nem ezeket érzem benne a döntőnek. Ez két jellemrajz, a két fejedelemé. Vagyis, én elsősorban személyközpontú regényként olvastam.

Monumentális, sok mindennel foglalkozó regény, rengeteg munka van benne érezhetően. Talán ezért egyes ismétlődések nekem mellőzhetők lettek volna – legalább háromszor, és nagyon hasonlóan van elemezve Bethlen házassága és Zsuzsa szerepe a férje életében.

Az olvasást viszont nem kicsit nehezíti a nyelvezete. Kedvesen ízesnek mondanám, kevésbé politikusan nagyon régiesnek. A kifejezések, de még a mondatok szerkezetei is régiesek. És nem Móricz korai, korábbi alakokat idéz. El tudom képzelni, hogy ezzel a történelmi hangulatot erősíti, és nyelvi bravúr így írni, de nem szeretek ilyen szövegeket olvasni.

Összességében remek portrék vannak benne, átfogja Báthory fejedelemségét is, és mégis van bennem csalódottság. Leginkább talán azért, mert a regényben Báthory Gábor felé áradó imádattal és szeretettel abszolút nem tudtam azonosulni, sőt.