Fülszöveg: 

Petőfi ​- mindenki tudja, ki volt ő: csinos bajusz, divatos szakállka, zsinóros mente, számos tivornya legendás bordallá, magyar tájak gyönyörű költeményekké énekelve, még számosabb szerelem még legendásabb versekben megőrizve. És persze a szabadságharc! A lánglelkű költő, aki a hadszíntéren veszett, Bem tábornok seregében. De ki volt Petőfi valójában?

Mindössze 26 év adatott neki – de micsoda 26 év volt az! E rövidke idő alatt lénye betöltötte tán az eget is! Vibráló személyiségével bűvkörébe vonta környezetét – híre mindenhova eljutott, a császárig, Kossuthig, a honi költészet legnagyobbjaiig, sőt még a külhoni irodalmi körökben is róla szólt a pletyka és a dal. S a nép is ajkára vette: számos nóta született a költeményeiből! Aztán a testi örömöket sem megvető szívtipró is volt, aki egyik pillanatról a másikba esett szerelembe, meg rajongó hitves is volt, aki „ezerszer” is imádta Júliáját! Hol gátlásos volt, hol pökhendi, hol visszafogott, hol feltűnősködő, hol repült a boldogságtól, hol mély elkeseredettség ülte meg lelkét. Egyszerre volt hű és hűtlen barát, aki képes volt mindenét odaadni valakinek, majd egy pillanat múlva múlhatatlan harag gerjedt a szívében. Végletes zseni, hol istenített, hol letaszított óriás. Érzelmei örökösen pattanásig feszültek: rajongva szeretett és hevesen, hangosan gyűlölt. Ám örök szerelme igazából talán csak egy volt: imádta választott nemzetét, a magyarságot! Ahhoz mindig foggal-körömmel ragaszkodott.

Szerintem: 

Ha van költőnk, akiről rengeteget tanulunk minden iskolában, az Petőfi Sándor. Nem csak irodalmon, történelem órán is előkerül. Kérdés: akkor miért érdemes róla újabb regényt/regényes életrajzot írni?

Berényi Anna trükkje

az elbeszélőjében van. Mindentudó, de nem külső. Ebben a regényben Petőfi anyja kapja meg a szót, hogy elmondja a fia történetét. Ezzel egy olyan bensőséges szemszöget kapunk, ami egészen más, mintha akár maga Petőfi vagy egy külső hang ismertetné az eseményeket. Tele van szeretettel, büszkeséggel, de mégsem rajongó. Elmondja a hibákat és a visszásságokat is, ahogy egy ismerős személy láthatta.

Tetszett benne, hogy sorra veszi az ismert tényeket, és nem egy Petőfival kapcsolatos anekdota is belekerült. Ugyanakkor új színeket tud beletenni, és a sok helyszínes, vándorlós ifjúságot is el tudja úgy mondani, hogy legyen benne rendszer. Ha nem is jegyeztem meg, melyik iskolát melyik követte, a miérteket már értem. Miért volt annyi iskola, milyen logikával követték egymást. De a kedvenc részem a katonaság volt – eddig nekem fura volt, hogy az ifjú költő minek vonult be ifjúként. Itt viszont szép keretet kapott az is, hogy milyen volt ez a katonalét és hogyan szakadt vége.
De kiemelhetném a vándorszínész éveket is. Benne van az a kényszer, miért csinálta, hogyan lelkesült, majd idővel lépett tovább.

Talán a könyv egyik varázsa az, hogy nem Petőfi legendát akar mondani. Inkább emberi alakot akar rajzolni, aki nagyon tud szeretni, szenvedélyes, heves és szélsőséges. Egy tehetséges fiatalember, aki nem tudott mást, csak rohanni előre, bármi is jön.
Szerettem a Júliáról festett képet is. Az álmodozó fiatal és szerelmes lányt, a kezdő feministát. Berényi egy olyan kapcsolatot mutatott meg a páros között, amit nagyon sok mindent táplált: a közös érdeklődés, szellemi egyetértés is. Ebben a történetben Júlia nem csak a múzsa, akihez halhatatlan versek szólnak, hanem maga is művész, művelt és forradalmi személyiség. Az már szinte lányregényes, ahogy kiáll a szerelme mellett, majd megéli mellette 1847-et és 48-at.

Jók a karakterei, és szerettem, ahogy valami kis emberi vonással közelivé teszi a szereplőit. Jókai, aki itt még Jókay Móric. Aki hadar, rengeteget beszél, és időnek kell eltelnie, mire rájön, hogy prózát kell írnia, és nem festenie. A Petőfi mellett nagyon realista, vidéki Arany a családjával. Arany Laci, akit elsőre elijeszt a heves Petőfi, aki aztán nagyon igyekszik megbékíteni a gyereket.

De az életrajz, a Petőfi-portré mellett ez a lángoló hazafiság regénye is. Petőfi egyik központi és meghatározó része, hogy mennyire magyarnak érzi magát. Izgalmasan fogja meg, mert mellé teszi a tót felmenőit is. Ahogy szélsőségesen élte az életét és az érzelmeit, így van ez a magyarságával is. Ebben is van kedvenc részem, amit különben hitvallásként is lehet olvasni: amikor Júliának beszél arról, hogy magyarul tud költeni, az a nyelve, ha álmában tótul is beszél. neki választás és szenvedély kérdése volt a magyarsága.

Kifejezetten olvasmányos, az elbeszélői hang húzza előre. Személyes, de nem zavaróan. Mesélős. Megvan az a pont, ahol el tudja mondani az életrajz elemeit, de nem csak felsorolásnak tűnik. Jeleneteket mutat a mindennapi életből, nem csak tényeket sorol. De talán az a legfontosabb, hogy egy személyiséget mutat be.

Talán ezért is van, hogy 48-49 kevesebb helyet foglal benne, mint a korábbiak. Hogy nem a híres versek és elbeszélő költemények keletkezéstörténetét és ihletőit magyarázza hosszosan. Ha meg is jelenik pl. a Nemzeti dal születése, vagy beidéz több költeményből is, ez nem egy irodalmi háttértár, nem fog senki sokkal többet tudni Petőfi művészetéről olvasás után, mint előtte.

Nekem ez egy portré, hogy személlyé tegye a regénye tárgyát. Egy elképzelés, hogy emberként és ne a saját legendájaként láttassa Petőfit. Nálam működött, én szívesen olvastam és ha sok újat nem is mondott róla, személyként közelebb hozta hozzám.