Fülszöveg: 

Réges-régen a hazugságok istene megátkozta a szegény molnár lányát, aki most mesterien szövi varázslatos, lenyűgöző történeteit – csakhogy egyetlen szó sem igaz belőlük.

Legalábbis mindenki így hiszi.

Amikor Serilda az egyik történetével magára vonja a gonosz Lidérckirály figyelmét, hirtelen egy szellemektől hemzsegő, sötét világban találja magát, ahol hollók figyelik minden egyes mozdulatát. A király a várbörtönbe zárja Serildát, és megparancsolja, hogy fonjon aranyat szalmából, máskülönben az életével fizet az egyik hazugságáért. Serilda kétségbeesésében akaratlanul megidéz egy titokzatos fiatalembert, aki bele is egyezik,
hogy a megfelelő fizetségért cserébe segít neki. Csakhogy szerelemről nem esett szó az alku megkötésekor…

Serilda hamarosan rádöbben, hogy a kastély falai közt számos titok lapul, és egy ősi átok, amit muszáj megtörnie, ha véget akar vetni a király rémuralmának.

Szerintem: 

Meyer úgy tűnik, megtalálta abban a számítását, hogy klasszikus vagy modern meséket dolgoz át. Rumpelstiltskin meséjéből duológiát írt, és az első rész alapján

eddig ez az egyik kedvenc történetem a szerzőtől.

Ehhez kellett az, hogy ötletesnek érzem az átdolgozást. Nem csupán a molnár lánya, aranyfonás történetét vette bele a történetbe. Megjelennek a német tündérkirály mítoszok és nem kevés német szólás-mondás is a szövet része lett. Mondjuk, a lábjegyzetes szövegmagyarázatokért nem vagyok oda, de annak kétségtelenül hangulata van, ahogy nem csak egy mese, hanem egy mesevilág átemelése történt meg.

A másik, hogy megbolygatta az eredeti mese szereplőinek elhelyezkedését a jó – rossz vonalon. Miközben a mese alapelemeit használta fel, annyit csavart rajtuk, hogy a felszín alatt mégis más legyen a történet. Itt más a jó, a gonosz és egészen mások, mesésebbek az indokaik. Így egyszerre lett ismerős a történet, és mégis egy új ifjúsági regényt lehetett olvasni. De ilyen egy jó átdolgozás: ismerős is, de újat is tud mondani.

A szerkezetében szerettem a mese a mesében elemet. Serilda ugyanis szeret meséket mondani, és az ő történetei külön részek a regényen belül. Az már csak egy poén, hogy aztán kiderül a tündérmeséiről, hogy nem is csak történetek, hanem olyan régen történt dolgok, amelyekre már nem emlékeztek az emberek. Még valami, amiben a német mesevilágot tükrözteti össze: Serilda történetei teljesen jól működnek tündérmeseként. A sötét, baljós verziókhoz, amelyekben jóval több a sötétség és a horror, mielőtt a Disney cukorporral szórhatta volna be őket.

Mesei alakokkal dolgozik, ennek ellenére könnyen megkedveltem őket. Serilda bátor lány, aki nem csak sodródik, igyekszik maga is alakítani az eseményeket. Áldozatokat hoz, tervez, van benne hit a mindennapok mocskában is.
Arany már kevésbé kidolgozott, kevesebbet is tudunk meg róla. A végére, amire már Serilda rájön, ki kicsoda, megkapja a hős herceg fegyverzetét, és simán előlép ifjúsági regényes álompasiként, de Aranyként kicsit halványabb az alakja. Nincsenek meg az eszközei, hogy megmentse magát, de a jóságát mutatja, hogy még a szorult helyzetében is másokért dolgozik, és a számára ismeretlenekért is sok mindenre kész.
És itt jegyzem meg, hogy szerintem Meyer ezzel megint majd csavar egyet a hagyományos meséken: ebben a történetben szerintem a lány menti majd meg a herceget és nem fordítva.
Az árnykirály fenyegető és kiismerhetetlen jelenség, ideális mesebeli gonosz. Nagyon nem evilági lény, kegyetlen és nem értelmezhető hagyományos logikával.

Mesei az is, ahogy a történet különben jó – rossz egyszerű harcán alapul. Ugyan történetek és átkok vannak köröttük, de végső soron annyi a lényege, hogy a szerelmesek, másokért élők felül tudnak-e kerekedni azon a hatalmasságon, akit csak a saját jóléte és öröme izgat, és eszköze a kegyetlenség. A szereplők is aszerint csoportosíthatók, hogy melyik szereplők oldalára állnak: Serilda és Arany, vagy a király emberei.

A világa különben elég szűk. Egy falu és a kastély van benne, a mágikus világot sem magyarázza túl, még a mágia szabályait sem. Cserébe legalább hangulatos, és Meyer kitalált mágikus lényeket is bele, ha őket egyelőre kevésbé is mozgatta.

Jól olvasható, szórakoztató. Sok a párbeszéd, a leírások minimálisak, inkább az eseményeket és a szereplők közti dinamikát pörgeti. Arany és Serilda hála égnek nem azonnal esnek nagy szerelembe, hanem szövetségesként, majd barátként viszonyulnak egymáshoz. Az, ahogy ebből több lesz, olyan kurta-furcsa is, hogy bennem fel is merült, kár is volt szerelmes párrá írni őket, simán működtek volna barátként és szövetségesként is. Azért az ifjúsági elvárásokat kielégíti azzal, hogy a lány érzelmeit és döntéseit hosszan megírja. Ebből nekem kevesebb is lehetett volna, de szerencsére azért nem Serilda döntései és érzései töltik ki a regényt.

Mivel direkt összevártam a két részt, én olvasom is tovább. Elég nagy nyitott vége van a történetnek, hogy lehessen egy könyvként is akár, egymás után olvasni őket.

Idézet: 

– Szóval azt mondod, hogy kiváltott belőled valamiféle érzelmet a történet.
– Persze hogy kiváltott belőlem valamiféle érzelmet! Elszörnyedtem tőle!
Serilda arcára elragadtatott mosoly ült ki.
– Na látod! Az elszörnyedés még mindig sokkal jobb annál, mintha egyáltalán nem lett volna rád hatással. Nem minden történet végződik jól. Így működik az élet, ha nem tudnád.