Fülszöveg: 

Serilda és Arany képtelen megtörni az őket Adalheid kísértetjárta kastélyához kötő átkot. Örökre csapdába estek. A végtelen hold éjszakáján a Lidérckirály el akarja kapni a hét isten egyikét, hogy visszahozza a szerelmét, Perchtát, akit korábban száműztek az alvilágba.

De hamar világossá válik, hogy a Lidérckirály bosszúvágyát nem csillapíthatja egyetlen kívánság, és a valódi céljai végzetes hatással lehetnek a halandók világára.

Serilda és Arany mindenáron meg akarja akadályozni, hogy a király végrehajtsa a tervét. Közben próbálják kideríteni, mi Arany valódi neve, és igyekeznek felszabadítani a sötét szerzeteket szolgáló szellemeket is. Úgy tűnik, egyedül a szerelmük erejére számíthatnak, miközben a gonoszok csatarendbe állnak…

„Nem igaz, suttogta volna legszívesebben. Előre akart hajolni, a fiú halántékához nyomni az arcát. A falhoz préselni, hozzásimulni. Nem lettem az övé. Sosem leszek az övé.”

Szerintem: 

Sajnos a második kötet nem tett rám olyan benyomást, mint az első. Mondhatni, kifogyott a

meséből a szerző, amit átírhatott. Maradt a saját kútfő, és az így létrehozott cselekmény már kevésbé volt ötletes.

Az egyik bajom, hogy nagyon lassan haladnak az események. Serilda és Arany alig tudnak tenni bármit, míg a Lidérckirály sorra valósítja meg a terveit. Kb. az a helyzet, hogy a főszereplők csendben reménykednek és tervezgetnének, míg egyre rosszabb helyzetbe vannak ténylegesen. Arany húga, az elveszettnek gondolt hercegnő, aki tényleg szervezkedik, tervvel áll elő és lecsap. Magamban neki is szavaznám meg a koronát, nem a bátyjának.
A regény utolsó harmada, amiben valamivel jobban haladnak az események, de addig szinte unalmas, ami történik.

Sokkal nagyobb szerepet kapnak az érzelmek is. Serilda komolyan mereng azon, mit jelent neki Arany és vajon szerelmesek-e egymásba. Sokat árnyal a korábbiakon a szerző: Serilda eljut oda, hogy ami köztük történt, az inkább a veszély és a mágia miatti fellángolás, ahhoz túlontúl keveset tudnak egymásról, és gyorsan haladtak, hogy igazán szerelem lehessen. Vonzalom, amit a mágia belobbantott. Aztán persze Arany jelenbéli segítsége, a több kommunikáció megint fejleszti a kapcsolatukat, de így is egy olyan jelenet kell, amikor a kislányuk és vele Arany haldokolnak, amikor a történet szinte legvégén ráébred, hogy ez már szerelem.

Vagyis, cselekmény helyett az ifjúsági vonal erősödött, érzelmekkel és a szereplők gyötrődésével. Most sajnos inkább azon merengenek, mit kellene tenni, minthogy tényleg tegyenek is valamit. Meg is lesz az eredménye, elég csak arra gondolni, hogy Serilda testét simán megszerzi a démoni vadásznő.
Idegesített az is, ahogy itt varázsfegyverként használják az önfeláldozást. Olyan helyzetekben is, amikor az tulajdonképpen röhejes. De az igazán rossz az benne, hogy igazából eredményt nem érnek el vele. A Lidérckirály ott veri át őket, ahol csak akarja. Ők meg kezes bárányként asszisztálnak ehhez végig.

Kevesebb a mese és a beépített múltbéli történeten is nem kicsit húztam fel a szemöldököm. Meyer képes volt LMBTQ előzménytörténetet írni Arany családjának. Megvan az a mese, amikor a próba kiállásáért a parasztfiú is a király gyerekét kapja párnak, meg a birodalom egy részét, ahol uralkodhat? Nos, itt olyan mese szövődött, hogy a jólelkű fiú a legkisebb herceg kezét nyerte el. Azt már el se mesélem, hogy mi történt akkor, amikor gyereket szerettek volna. És nem is annyira a pár a gond, hanem ez a gyerektéma. Bele se akarok, nem is fogok belegondolni.

Hiába a látványos borító, a kettő közül ez a horrorisztikusabb, de ezt a történetet éreztem kevésbé sötétnek vagy ijesztőnek. Túl sok az érzelmi gyötrődés benne, hogy iazán más tudjon lenni.

Stílusban pedig benne vannak ugyanazok az elemek, amiket szerettem benne: a német mesék világa, a szólások és mondások, a beékelt történtek.

Most úgy vagyok vele, lehet, a kevesebb több lett volna. Ezt a történetet nem éreztem annyinak, hogy 400 oldal fölött kellett volna elmesélni. A fele is bőven elég lett volna.