Fülszöveg: 

Sarah ​Collier, a Nobel-díjas tudós felhagyott a munkával, hogy több időt szentelhessen a családjának. Örül, hogy végre nyugodtan otthon lehet a férjével, Daniellel és a kislányukkal, Maddie-vel. Minden pillanat számít, Sarah-nál ugyanis kezdenek mutatkozni az Alzheimer korai jelei. Ezért is húzódozik, amikor felkérik, hogy legyen egy rangos biotechnológiai konferencia díszvendége. Végül a neurológus férje meggyőzi, hogy a genfi konferencián bemutatott technológiának, a Neurocellnek érdemes hírverést csapni, mert forradalmasíthatja az orvoslást – sőt mi több, Sarah életét is megmentheti. Csakhogy egy ilyen értékes találmány sokak érdeklődését felkeltheti. Nyüzsögnek a befektetők, csakúgy, mint a külföldi kormányok ügynökei, és a súlyosbodó tünetektől szenvedő Sarah már nem tudja, bízhat-e bárkiben – önmagát is beleértve.

Szerintem: 

Ez is egy olyan regény, amit többre tudnék értékelni és jobban tetszett volna, ha

nem idézi fel bennem az egyik kedvenc klasszikus filmemet. A Gázlángot. A történet azért más, de egy az egyben ugyanarra a csavarra épül és már menet közben eszembe jutott a hasonlóság, mielőtt minden kiderült volna.

De, nem szaladok ennyire előre. Nézzük, összetevőnként.
A cselekmény. Bőséges. A kötet durván 250 oldalas, de annyi minden történt benne, hogy hosszabbnak éreztem. Egy percre nem enged lazítani, mindig történik valami és sorra derülnek ki a fordulatok. Nem egyszer rágtam a szám szélét egy-egy feszült helyzetben, vagy néztem kikerekedett szemekkel, amikor jött egy vadabb fordulat. Amikor Sarah rájön, hogy a nevében már el is készítették az eutanáziát kérelmező iratokat, pont ilyen volt. A végére azért volt egy olyan érzésem, hogy sok ez már a jóból, rengeteg a csavar, de Armitage össze tudta fogni.

Érdekes színezetet adott neki, hogy Sarah korai Alzheimer-kórral hadakozott legjobb tudomása szerint. Végig lehetett követni, hogy miképpen hagyta cserben az elméje, milyen döntéseket kényszerült meghozni, és mire szűkítette le az életét. Mi a legfontosabb, amit legtovább meg akart őrizni. A Megmaradt Alice-nek szintjét azért nem éri el, de egy hasonlóan kimagasló, erős nő útjába lépünk, aki a lehető legtöbbet igyekszik kihozni az idejéből. Ha nem is ez a fő téma, de felhívja a figyelmet, hogy ez mennyire gyilkos kór, mit vesz el és milyen lehetőségek maradnak.

Az emberek közti kapcsolatok és elsősorban a féltékenység, aminek kibontása eladta a könyvet. Az annyira és vegytisztán emberi, ahogy Daniel egy élet sérelmeit sorolja fel a felesége ellen, amiket eddig elnyomott magában. De mindentől lecsupaszítva csak annyi a lényege, hogy nem bírta elviselni, hogy egy zseni mellett ő mindig csak második lehet. Attól nem is tudom, hogy Sarah szánnivaló vagy naiv ostoba lesz, hogy mennyire nem érzékelte, mi történik körötte. Pláne, hogy az nem reális, hogy mennyire nem érdekelte sa saját sikere. Még a Nobel-díját se ment el átvenni, amit különben röhejesnek érzek. Az egy nagy megtiszteltetés, a munkája legnagyobb elismerése. Büszkék rá. És ő meg nem veszi át, azt mondva, hogy nem érdemelte meg, és a csapatáé, nem csak az övé az érdem?

Talán ezzel érünk el oda, ami zavart végig a regényben. Sarah nem volt hiteles számomra, mint vezető tudós. Annyira más a jelleme, annyira szerény és mindig a hátteret keresi. Amennyit az ágazatról olvastam, vagy ebben-abban láttam, ott komoly kiállás és önbizalom kell, mert állandóan küzdenek a támogatásért, lehetőségekért. Ha Sarah olyan árnyéklény, amilyennek itt láttuk, nem tudom, hogy élte volna túl és ráadásul sikerekkel a tudományos közeget.

A vége is összecsapottnak hat, de azt a gyors tempónak is tulajdonítom. Ha az nem is kicsit fura, hogy Sarah milyen gyorsan vált és már rohanna is haza a lányához. Még igazán ki sem tud borulni azon, ki mit és miért tett ellene. Pedig rohadt nagy volt az árulás – elhitették vele, hogy elmegy az esze. Hogy elveszti az emlékeit, a személyiségét. Ennek annyira kellene fájnia, de ő szinte szociopata érzékenységgel lép túl ezeken.

Tudnék még ilyen kis pontokat találni benne. Felületesen átsiklom rajtuk, de ha belegondolok, mind egy-egy döfés a történet logikájának. Pl. Sarah a genfi megjelenésért és felszólalásért 10 milliót kap. Ez szerződésben van rögzítve, megkapták, alá is kellett írni. Azt még el is hinném, hogy Sarah, aki mindenben Danielre hagyatkozott, nem is olvasta el, csak aláírta és nem is tudta, hogy ezért pénzt kap. De Daniel, aki tudta, hogy pénzes munka, aláíratta a papírokat, ő nem vette észre, hogy 10 és nem 1 millió a bónusz? Azt hinné az ember, ha lopni/sikkasztani akar a nejétől, legalább az összegre különösen figyel.

Vannak hibái, okos kriminek még nem mondanám, de egy estére kellemes szórakozás volt. Szívesen olvastam, ha azért újraolvasásra nem is javasolnám.

Idézet: 

Azt hiszem, végső soron mindannyian a hazavezető utat keressük, nem igaz?