Már az előző kötetnél is tudatosulhatott volna bennem, hogy ez

nem olyan krimi, mint a Balthazar vagy a Dr. Csont. Ennek ellenére még mindig meg tud ütni, hogy mennyire nem is olyan a felépítése, mint egy krimié.

Shepherd valóban azt meséli el, amit egy törvényszéki patológus csinál. Megvizsgálja a holtat, megírja a jelentését, és szükség esetén elmegy a bíróságra tanúskodni. Egyszerűen nem folyik bele a rendőri munkába, és nem is dolga, hogy megoldja az esetet. Nem az érdekli, ki fekszik az asztalon, ki vagy sem bántotta, hanem a halál okát keresi. Erre rá kellett hangolódni, mert ugyan a szerző tesz egy-egy megjegyzést, hogy történt-e vádemelés az esetekben, de akkor is nem egyszer volt olyan érzésem, hogy egy-egy történet így befejezetlen számomra.

Hamar rá lehet ismerni a szervezési elvre is. Mi alapján kerültek be ezek az esetek, és ebben a sorrendben? Haladunk előre az életkorral. Vagyis, az első történetek még kisbabák és gyerekek halálának esetei, majd jönnek a fiatal felnőttek, középkorúak, öregek és az aggok.
Végigveszi, egyes korszakokban mennyi minden és hogyan okozhat halált. Nem feltétlenül kell gyilkosságnak történnie. Abban még meg is találtam az izgalmat, hogy nem lehetett tudni, melyik esetnek mi lesz a kifutása. Előfordult, hogy nagyon úgy tűnt, a kisgyerek életének a szülei vetettek véget. Aztán kiderült, hogy egy ételérzékenység okozta a vesztét. De ugyanígy előfordulhat olyan is, hogy a rendőrök nagyon le akarják tartóztatni a feleséget, akit a gyilkos fegyverrel a kezében értek tettet, de a nyomok azt mutatják, hogy a férje saját magát szúrta le, és nem az asszony tette. Ahogy belegondolok, ebben a kötetben több is volt a véletlen, vagy valamiképpen az életkorra jellemző halál, mint a tényleges bűnügy.

Egy-egy téma kapcsán pedig Shepherd egyéb történetekkel és gondolatokkal bővíti a szöveget. Szívesen beleteszi a saját emlékeit, élettörténeteit, amitől memoár jellege is lesz a könyvnek. Másrészt, egy-egy előkerülő eset kapcsán felmerülő gyakran előforduló halálesetről is elmondja a személyes és szakmai véleményét. Így olvashatunk a gyerekbántalmazásról éppen annyira, mint az időskori elhízásról és feledékenységről.

Ez utóbbi rázott meg különben legjobban. Rossz szembesülni azzal, belegondolni abba, hogy miképpen fogunk leépülni. Igaz, legalább egy vigasz is jutott benne. Shepherd a halálról is megosztja a véleményét, és azzal ki lennék békülve. Ahogy írja, a halottak arca békés. Azoké is, akik pl. erőszakos módon vesztették életüket. A halál a legnagyobb elengedés, így megkönnyebbülés.

A kötet további erőssége, hogy nagyon olvasmányos. Tudományos része is van, érezni, hogy egy gyakorló és nagy szakmai tudású ember írta, de törekszik arra, hogy mindenkinek érthető legyen. Ha használ is szakszavakat, magyarázza azonnal, és végig cél az, hogy úgymond civileknek, és ne szakmába tartozóknak meséljen. Ez is fontos – mesélős a hangnem.

Talán egy rész van benne, ami kevésbé kötött le. Annak a férfinak az esete, aki az iraki háború idején dolgozott tanácsadóként. Ott is megvan a körítés, háborúval és nagy nyomás alatt végzett munkáról, de az valahogy kevésbé tudott megfogni.

De összességében jó értelemben érdekes kötet, ami el tud borzasztani – nekem is van olyan ismerősöm, aki a gyerekhalálos fejezetet meglepne, ha el bírná olvasni –, de informatív és mély empátiával is íródott.