Fülszöveg: 

A ​Harvard egyik legjobb csillagásza elénk tárja vitákat kiváltó elméletét arról, hogy a naprendszerünket nemrégiben egy távoli csillagrendszerben élő, fejlett földön kívüli civilizáció látogatta meg.

2017 végén egy hawaii obszervatórium kutatói megpillantottak egy objektumot, amely a naprendszerünk belsejében száguldott, méghozzá olyan gyorsan, hogy csak egy másik csillagról érkezhetett. Avi Loeb, a Harvard csillagászati tanszékének vezetője bebizonyítja, hogy az ’Oumuamua névre keresztelt jelenség nem lehetett aszteroida; ahhoz túl sebesen mozgott, túl furcsa pályán haladt, és nyomát sem mutatta gázképződésnek vagy szétesésnek. Szerinte csak egyetlen lehetséges magyarázat képzelhető el: az objektum egy távoli, földön kívüli civilizáció fejlett technológiai eszköze.

Szerintem: 

A legelső benyomásom az, hogy ez

fura volt. Már eleve a témát nem tudtam, hogy lehet kb. 200 oldalban taglalni, talán ennek a megoldása miatt is vagyok bajban.

Mert ez a kötet nem simán arról szól, hogy megfigyeltek valamit az űrben, ami ki tudja, mi volt. Igazság szerint annyira kevés is erről az adat, hogy elméleteken túl nem sok mindent lehet kifejteni. Amit lehet, a lehető leginkább köznyelven Loeb igyekszik átadni. Ismerteti a jelenséget és hogy miből, milyen következtetéseket vont le. Nem kell hozzá fizikusnak lenni, meg lehet érteni, hogy a röppálya, a Nap vonzása, stb. itt miért fontosak és miben viselkedett különösen a megfigyelt test.

Sokkal inkább arról szólt a könyv, hogy az emberek legyenek nyitottabbak azért, hogy kint találjunk valamit. Ehhez nem kevés anyagi befektetés és szemléletváltás kell. Nekem leginkább az jött le a könyvből, hogy ezt kellene megteremteni. Annak egy lépése az is, hogy ezen jelenségre is el merjük fogadni, hogy mi minden lehetett igazából. Egy másik civilizáció űrszemete akár, vagy éppen értelmes élet, ami szétnézett errefelé?

Ehhez kapcsol hozzá sok mindent, hogy miért fontos ez a nyitottság és milyen helyzetben van most a bolygó. Most tart ott a Föld, hogy elindulhat az emberiség az űrbe, kutathat. Ugyanakkor az a technika, ami ezt lehetővé teszi, tökéletes arra, hogy az emberiség elpusztítsa önmagát. Túl tudja-e élni magát az emberiség, vagy véget vet a saját létének? Szó lesz környezetszennyezéstől kezdve az emberiség magáról gondolt képéig sok mindenig.

Van benne nem kevés szó a tudományos körök nézeteiről, a tudósok világáról. Ebbe helyezi bele magát és az életrajzát is. Hogy miért gondolkodik úgy, hogy a tudás legyen közös kincs, és ne a tudósok elmélkedjenek felette fehér elefántcsont tornyaikban.

Egy nagy esszéként tudtam felfogni ezt az egészet, némi memoáros beütéssel, ami egy elgondolkozás a konkrét eset kapcsán, hogy hol tartunk most, és merre kellene tovább haladnunk. Valamint, megtestesíti azt az elvet, amit hangsúlyoz is. Hogy a tudást át kell adni, közkinccsé is tette a saját elméletét, nem rejtve el azt is, hogy a tudományos közvélemény másképpen gondolja.

Tartalmilag nem is tudom minősíteni, mert ehhez nem értek. A fizika ráadásul távol is áll tőlem. Érdekes volt, bár tőlem annyira távol esik, hogy hiába vékony kötet, nekem néha mégis soknak tűnt. Az tetszett, hogy igyekezett színesen elénk tárni az elméletet, hátteret. Vannak anekdoták benne, történetekhez és példákhoz kötött kérdésfelvetések. Gondolkoztatni akarja az olvasót. Loeb tanárember is, és ezt érezni is. Nem egyszer volt olyan érzésem is, hogy előadások szöveges, megírt verzióját olvasom.

A stílusát még egyszer kiemelném, mert a nehéz és tudományos téma ellenére ez egy közérthető, többször is kifejezetten szórakoztató kötet. Úgy ad át tudományt, hogy nem kér hozzá sok előismeretet, csak nyitottságot és némi intelligenciát.

Nem kaptam rá az ilyen könyvekre, de a komfortzónám átlépésére jó olvasmány volt.