Fülszöveg:

Sirályok ​köröznek a tiszta égbolton a kéklő Adria fölött, a kikötőben gályák ringatóznak berakodásra várva. Úgy tűnik, minden adott egy újabb nyugodt naphoz a Diocletianus császár egykori palotája köré épült virágzó, tengerparti városban. De vajon ki az a messzi földről érkezett lány, akinek beszédét senki sem érti, és megjelenése egyszeriben földúlja Spalató nyugalmát? A jövevény felkelti a város két megbecsült személye, Rogerius érsek és Tamás főesperes figyelmét is, és jelenléte megidézi Rogerius múltjának sötét árnyait. A két egyházi méltóság beszélgetéseiből bepillantást nyerhetünk a korábbi történésekbe: a tatárok földúlták Magyarországot, IV. Béla király pedig a tengerhez menekült. „Hiába nyitották ki a királyi torony azon helyiségeit, amelyekben huszonöt évvel korábban az apja, András is időzött, hiába szolgálták föl a jobbnál jobb dalmát borokat, a legízesebb sajtokat, tengeri halakat, valamint olajbogyókat – köztük azokat, amelyek arról a fáról származtak, amely Spalató és Trau között áll ma is, és még Diocletianus idejében ültették –, hiába ragyogott a dalmáciai nap, kéklett a tenger és úsztak a tiszta égbolt alatt a hófehér sirályok, Béla úgy viselkedett, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Föl-alá járkált, arca sápadt maradt, haja és szakálla rendezetlenül lebegett, és hiába erősködtek és hajtogatták neki, hogy aggodalomra semmi ok, ide nem tudnak bejönni azok a félelmetes tatárok, ő ezekre egyre csak ordítani és veszekedni kezdett: – Ti nem tudjátok, kikkel állunk szemben! Ezek nem evilági lények, ezek pokolfajzatok, a Sátán teremtményei! Nem ismernek se istent, se embert, senkinek a törvényei nem kötik őket, csupán a saját szokásaik és a céljaik, amelyek pedig egyedül egy dologra irányulnak: hogy az egész világot az uralmuk alá hajtsák!”

Szerintem: 

Most van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az a regény, amit

újra fogok olvasni, ha jobban ráérek és nem leszek beteg sem. Sajnos, akkor sikerült összetalálkoznunk, amikor a náthától alig éltem és fájt a fejem, így nem tudtam neki annyi figyelmet szentelni, mint érdemelt volna.

Kezdve azzal, hogy nagyon megcsapott, amikor a végén olvastam, micsoda beemelések vannak a szövegben. Most semmi agyam nem volt ezeket észrevenni, pedig az ilyen intertextualitás az egyik, amit tudok szeretni a modern regényekben. Most erről lemaradtam, és ez az egyik ok, amiért még vissza fogok térni a regényhez. Az olvasmányossága maradt meg, és a könnyedsége különben. Nem egy súlyos kötet, a középkori téma ellenére is jól lehetett benne haladni.

A cselekmény nem nagyon kötött le, de ennek az egyik oka, hogy a két beszélgető, egymásnak mesélő pap a főszereplők. Nem tudtak érdekelni a dolgaik, még azé sem, aki átélte a tatárjárást és elmondja az ottani történetét. Már eleve, ha a jelenben itt van és elmeséli a történetét, nem kell azon izgulni, mi lesz vele. De különben is, abban a korban egy harcost szívesebben követtem volna nyomon.
Máskor több agyam lett volna arra is, hogy a cselekményt lassítja olyan részekkel, amikor a két pap az alkotásról cserél eszmét. Mindketten írnak, ha nem is ugyanazt. Mindketten művelt fők. És most annyira nem kötött le…

A cselekményben a boszorkányokkal játszik. Hogyan kapcsolódik össze a múltbéli és a jelen történet? Természetesen a végére kiderül, de valami nagyobb poént vártam volna. A párhuzam jó, és tényleg jól összefogja a két korszakot.
Jobban, mint azt felemlegetni, hogy mi lett Margit hercegnő sorsa. Ha azon meg is lepődtem, amikor kiderült, hogy miképpen lett a sziget neve Nyulak szigete, egy félreírás/hallás miatt. Abban még a poént is láttam, bár nem tudom, épebb ésszel mennyire találtam volna annak. Így igen.

Történelmi regényként, hangulatban és ábrázolásban kerek, és sok munka van benne. A középkori városok működése, maga a város hangulata és mindennapi élete. A céhek. A tudományok. Spalato jól el lett kapva, és mivel jártam már ott, rá is tudtam ismerni egy-egy elemére.
Ugyanilyen alaposan van festve a tatárjárás is, méghozzá széles halmazzal. Nem csak maga a tatárjárás lesz téma, de az is, hogy jutottak oda, a király családjáról és András történetéről, de a tatárjáráshoz képest későbbi jelen miatt az ország jövője is terítékre kerül.

Érzem is, hogy több van benne, mint amit most fel tudtam fogni. Rogerius most leginkább fárasztott, ütősebb cselekményt is szerettem volna. Most csendes, lassabb történelmi regénynek érzem minimális kalanddal benne, de az egyéb finomságait nem tudtam kiélvezni, ez lehúzta nekem. És nem a könyv hibája, teszem hozzá.