Fülszöveg: 

Emma Blair huszonévesen feleségül megy a gimnáziumi szerelméhez, Jessehez, és maguk mögött hagyva az otthonukat és az otthoni elvárásokat, kitalálják a saját életüket. Belevetik magukat az utazásba, élveznek minden boldog pillanatot, megragadnak minden izgalmas kalandot.

Az első házassági évfordulójuk napján Jesse éppen a Csendes-óceán felett forgat, amikor nyoma veszik a helikopterének és neki is. Azt hiszik, meghalt.

Emma, szakítva addigi életével, hazaköltözik, és megpróbál újra magára találni. Évekkel később, már túl a harmincon, összefut egy régi barátjával, Sammel, és újra szerelmes lesz. Amikor Sam eljegyzi, úgy érzi, újabb esélyt kapott a boldogságra.

Egészen addig, amíg fel nem bukkan Jesse. Kiderül, hogy életben van, és alig várja, hogy végre hazajusson hozzá. Emmának, akinek ettől a pillanattól fogva nemcsak egy vőlegénye, hanem egy férje is van, mélyen magába kell néznie – ki is ő valójában, és mire vágyik? –, miközben semmiképp sem szeretne fájdalmat okozni azoknak, akiket szeret.

Ki az ő egyetlen szerelme? Mit jelent tiszta szívből szeretni valakit? Emma tudja, hogy a szívére kell hallgatnia. Bár értené, hogy az mit súg neki!

Szerintem: 

Ha van téma, amit nem szeretek, az a szerelmi háromszögeké. Erről a könyvről meg messziről üvöltött, hogy

arról fog szólni. Viszont, Jenkins Reed más könyveit nagyon szerettem, így adtam neki egy esélyt.

A címe különben még ötletes is lett. Ebben is benne van, hogy azt a helyzetet emeli témává, amikor van két nagy Ő is. Frappáns az ellentmondás a két tag között – egyetlen, de többes számban a szerelmei. Ritkán szeretem a magyar címeket, de ezé teljesen rendben van. Ráadásul, a regényben is visszaköszön ez a vonal. Emma a nagy Ő személyét igyekszik megtalálni, de abból lehet több is? Szerethet két férfit is végzetesen?

Még azzal is egyet tudok érteni, amire Jenkins Reed kilyukad. Vagyis, azt a befejezést kaptam, amiért én drukkoltam is. Emma Sam mellett marad, hiszen rá tud ébredni, hogy eltelt közel 4 év. Jesse és ő maga is nagyon megváltozott. Igen, egykor nagyon szerették egymást, de azóta túl sok minden történt. Már nem ugyanazt akarják, sok tekintetben már nem is ismerik egymást. Emma egy ponton remekül meg is fogalmazza, hogy egymás múltbéli énjébe szerelmesek, nem abba, akik most vannak. Most neki Sam az igazi, ahogy régen Jesse volt. Ez meg egy olyan felismerés, ami kiiktat egy másik románc-klisét, amitől falnak tudok futni. Amikor valaki évekre elmegy, de visszatér, és az egykori pár úgy folytatja, mintha csak egy hétvégére ruccant ki volna pihenni valamerre. Egész pontosan le van írva, amit az olyan történetekben mindig panaszkodom. Jár is ezért a piros pont.

Akkor mi a bajom? Mert küzdöttem ezzel a regénnyel. Emma a probléma. Fejezeteken át éppen abba a férfiba szerelmes és arról áradozik, aki a szeme előtt van. Rendben, elég extrém az a helyzet, amibe került. De röhejes, amikor együtt vannak Jesse-vel, és teljesen rózsaszín ködben bolyong, hogy mennyire szereti, és hogy is felejthette el, hogy neki ő a nagy Ő. Aztán estére jön Sam, és már azt nem érti, hogy felejthette el, mennyire szerelmes ebbe a férfiba. Kb. olyan, mintha óráról órára változnának az érzelmei, és éretlennek, kamaszosnak és idegesítőnek találtam az ugrálását. De jobban viseltem volna, ha nem keverik bele a szexet is. Ha hajlandó is vagyok úgy nézni, hogy az elköszönés, a kapcsolat lezárásának a része volt, Sam ellen akkor is árulásnak éreztem.

Ez a másik bajom. Sam túlságosan megértő. Emma elmegy kb. szexmaraton hétvégére Jesse-vel, és annyi a reakció, hogy tudom, de nem akarom tudni? Azonnal vissza tudnak váltani oda, hogy tervezik tovább az esküvőjüket? Belőlem simán kiváltotta a reakciót, hogy várjam, Emma essen két szék között a padlóra.

Pedig még csak azt se mondhatnám, hogy bármelyik szereplővel bármi bajom lett volna. Jenkins Reed szimpatikus emberekről mesél, akik egy borzalmas helyzetben találják magukat. Mindenki jót akar, senki nem akar senkit bántani, mindenkinek van valami tehetsége. Azt ugyan nem értem, miért vannak annyira oda Emmáért, aki a tipikus szomszéd lány, akiből tipikus kivárosi háziasszony lesz, de még ezen is túl tudom tenni magam. Talán ezért is bánt annyira, hogy Emma nem játszik tisztességesen. Ahogy Sammel felfüggesztette a kapcsolatát, Jesse-t sem kellett volna ágyba rántania magával. Akármelyiket választotta is volna, a másikkal szemben tisztességtelen, hogy a köztes időben a másikkal kavar.

A szerző Emma történetét írta meg, és nagyon széles ívben. Átgondolt a szerkezet: a nyitányban a nyakába zúdítja a lehetetlen helyzetet. A férje kb. 4 éve halott, közben lett egy új kapcsolata, eljegyezték. Ám jön a telefon, hogy Jesse egy lakatlan szigeten túlélte a zuhanást és hazajön. Innen nyit vissza a múltba, a kamaszévekre, majd a házasságára Jesse-vel. Aztán jön a tragédia, Sam – aki kisegíti belőle, aki megint boldoggá teszi. Így kapcsolunk vissza a jelenbe, amikor választania kell, bármennyire is nem akarna. Sam ki is mondja: mindkét férfit nem kaphatja meg. De Emma sokáig viselkedik úgy, mintha mégis. Jól ki is akadtam ezen. Nekem talán jobban tetszett volna, ha Jesse története nagyobb fókuszt kap. Az izgalmas történet az övé, hogyan élte túl, mennyit szenvedett. Így viszont kimerül annyiban, hogy micsoda eszméletlen bravúr, ahogy hazajut. Egykori olimpiai úszóreménység volt, és nekikezd az edzésnek, hogy hazaússzon. Brutális. A regényben ráadásul meg is csinálja. De ez női regény, Emma a lényeg. Meg az ő érzései.

A stílusa is a női regényeké. Érzelmes, csajos és nagyon gördülékeny is. Könnyű olvasni, a fejezetek szépen összeállnak és belülről megfogottak. Sokat beszélnek, sokat éreznek, a cselekmény a némileg kevesebb. De hát a regény konfliktusa is belső: melyik férfit szereti jobban Emma?

Amennyire egy ilyen ellenszenves téma nekem tetszeni tud, kijöttem ezzel a regénnyel. De Daisy Jones vagy Evelyn a hét férjével közelebb áll hozzám.