Fülszöveg: 

Meggyilkolták ugyan, de Kai, a Boszorkánykirály tudata egy mágikus csapdába zárva túlélte. Mit sem tudott az idő múlásáról vagy önmagáról, mígnem egy gyengébb mágus meg nem kísérelte a saját céljaira felhasználni Kai varázserejét.

Ez bizony hiba volt.

Kai ugyanis immár testrabló démonként ébred fel és új testében feltett szándéka, hogy választ keres az őt nyomasztó kérdésekre. Miért börtönözték be? Mi változott a világban, amióta megölték? Miért tűnik úgy, hogy az Ébredő Világ Koalíció befolyása megállíthatatlanul nő és nő? És legfőképpen: ki és miért csalta csapdába őt és barátait?

Kainak és boszorkány társának, Ziedének minden szövetségesre és fájdalommágiára szüksége lesz, ha a végére akarnak járni az egyre sokasodó rejtélyeknek…

Azt viszont senki sem ígérte, hogy a válaszok kicsit is az ínyükre lesznek.

Szerintem: 

Ez a regény többször is kihozta belőlem, hogy néztem a lapokat, aztán

kérdeztem magamtól, hogy most mi van. Pedig nem is bonyolult a cselekmény, mégis, nem egyszer elakadtam.

Méghozzá, az időkezelés miatt. Eleve a jelenben magához térő Kai és Ziede már nagyon sok mindenen túl van. Háborúkat vívtak meg, egyes helyeken már mítoszbéli lényként mesélnek róluk. Ők meg felélednek egy árulás után a sírban, és próbálnak rájönni, mégis mi történt. Ki zárta őket ide, miért? Hogy jutottak ide? Van egy nagy múlt mögöttük, amit az olvasó nem ismer. Elindulnak, nyomoznak, korábbi útvonalon, a szeretteiket is keresve a válaszok mellett. A jelen történet összeáll, de van sok-sok utalás és olyan háttértudás, ami az olvasónak nem lehet meg.

Ehhez jön hozzá, hogy elindít ezzel párhuzamosan egy múltbéli történetszálat is, és onnan kezdi el mesélni, hogy lettek olyan legendás alakok, mint amilyennek már a jelen síkon látjuk őket. Csak éppen ez a kettő nincs szinkronban. Sokkal több mindent tettek, több minden zajlott már le, mint amit a múltból elmesél. Ettől kb. olyan érzésem van, mintha az utalásrendszere és a szereplők múltja két kötetnyi lenne, amiből mi egy kötetnyit ismerhetünk meg. Túl sok a lyuk és nem éppen arra utalnak a jelenben vissza, amit éppen a múltból meg tudunk ismerni. Már a múltban elmeséltek következményeit kellene ismerni, nem az alaplépéseket. Egy példa: a jelenben egy olyan szereplő halála és annak következményei kerülnek elő, aki az elbeszélt múltban még nagyon is élő társuk, és tele van tervekkel, mit csináljanak legközelebb. Ez az elcsúszás végig nagyon zavart.

A jelen, az egész könyv ismeretében nagyon egyszerű is. Az egy sima árulás és annak mikéntje. Politikai machináció. Ebben már nincsenek olyan nagy csaták, és maguk a szereplők is megfáradtabbak. A múlt a nagy eposzi kaland, amelyben háborút kell vívni a rabszolgasorba taszító Hierarchiák ellen, és egy hercegörökös mellé állva az emberiségért ténykedni, megváltani a világot. Ott vannak a nagy csaták, a mágikus képességek sokfélesége és a bevezetés abba is, ebben a regényvilágban milyen fantasy lények élnek, milyen képességeik vannak. A múltban megtudhatjuk, mire képes egy olyan démon, mint Kai. A jelen síkon már mindent úgy használ és kezel a szerző, mintha mindent tudnánk már a démonok képességeiről, társadalmáról és Kairól is.

Bár női szerző van, a kötet cselekményközpontú és kisebb mértékben világépítő, karakterépítés meg szinte semmi. Össze lehet rakni politikai állásfoglalásokat, különféle népeket szokásokkal és a mágia milyenségét a sok részből. De a lényeg, hogy a kiemelt szereplők a két történetben merre járnak, kikkel harcolnak, mire képesek. A múlt a nagy kalanddal még izgalmasabb is, a jelen a ’ki és mit tett velünk’ nyomozással szürkébb.

A szereplők sem éppen bonyolultak. A politikában sokkal több az árnyalat, mint magukban a történetben feltűnő emberekkel. Még olyan idealista, nagyon jó alak is van benne, mint Bashasa, aki a halála után is meghatározza, Kai milyen elvek szerint éli az életét. A Hierarchák meg éppen annyira sötétek, mint amennyire Bashasa jó volt. Nincs is magyarázva, miért és hogyan lettek ilyenek, hanem szilárd tények. Jellemfejlődés ezért nem is jellemző, szilárd alakok a történet szereplői. Legfeljebb megalkuvót találtam benne, aki egy szerinte nagyobb célért elárulja a barátait, aztán bizonygatja, hogy ő jót akart tenni és nem rossz ember.

A világában vannak érdekes fantasy elemek. Nem is értek mindent belőle. Mi a jó pl. a démonoknak abban, hogy beleköltöztek halottakba, éltek és szültek/nemzettük? Még a nevük is kettős lett, mert másodtagként felvették az emberét. Az emberi közösségnek így megmaradt a vérvonal, és a démon a képességeivel erősítette őket. De mit nyertek a démonok ezen?

Különben tempós, mesélős, olvasható fantasy. Nem nehéz szöveg, és egyedi ötletek is a cselekményben, nem a nyelvében vannak.

Most nagyon azt érzem, hogy sok minden befejezetlen és fura volt így. Ez egy ’furcsa’ részemről.