Fülszöveg: 
„Ha meg akarsz menteni egy királyt, ölj meg egy másikat”
Dongalábú Girton, az orgyilkos és mestere évekig tartó száműzetés után a menedék reményében térnek vissza Maniyadocba, de a halál, mint mindig, most is ott lohol az egykori tanítvány nyomában.
A háború felperzselte az egykor virágzó tartományt, még veszélyesebb hellyé változtatta, ahol az emberevő vadállatok, az eszüket vesztett, gyilkos nememberek hordái és az uralomért vetélkedő három önjelölt király áll szemben egymással – egyikük Girton régi jó barátja, Rufra.
Az orgyilkosnak a szüntelen harcok közepette egyszerre kellene elkapnia a barátja életére törő merénylőt és megmentenie élet és halál között lebegő mesterét. Ráadásul eközben egy pillanatra sem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy a legkönyörtelenebb és legpusztítóbb ellenség a saját bőre alatt rejtőzik…
Szerintem:
Az a kis plusz hiányzott, már jobban, mint elsőre. Az a kis valami, amitől
nagy epikus történet lenne és nem „helyi” esemény. Még háború, a királyság sorsa is olyannak tűnik, mint egy belügy. Nincs monumentalitás benne.
Ettől még az első rész erősségei ebben is megvannak. Egy lineáris, csavargatott uralkodói dráma, amiben az eseményeket alakító, de nem főszereplő orgyilkos szemén át látjuk Rufrát és az uralkodását. Különben Barker írt neki egy ugyanolyan véget, mint az elsőnek. Az idős, visszanéző ember, aki sok mindent bán. Amiből sejteni lehet, hogy ez a rész ugyan pozitív véget ér, de az egésznek a kimenetele nem lesz az.
Talán azért is érzem kisebbnek a történetet, mert Girton visszakerül Rufra mellé, haladnak a nagy csata felé, az megvan és ennyi. A háború már 5 éve tart és ez a végjáték. Már nincs nagy mozgás, inkább ármánykodnak és a királyi udvarban játszmáznak, nem pedig nagyobb szögből és dimenzióban nézzük a háborút, a vetélytársakat és a világukat.
Az is olyan ismerős, ami a tulajdonképpeni cselekmény. Aydor feladná a trónigényét és Rufra mellé állna. Hogy bizonyítson, megsúgja azt is, hogy a férfi legbelső köreiben áruló van. Rufra nem akarja elhinni, de Girton nyomozni kezd. Keresi az árulót, mielőtt a végső csatát is eladná. Orgyilkos utáni hajsza után most kém utáni nyomozás. Más, de nagyon hasonló a kettő.
Nem lett bővítve a világ, a mágiáról sem tudunk többet, mint eddig. Legfeljebb az van ragozva, hogy maga Girton is mennyire retteg tőle és folyamatosan igyekszik elnyomni magában az erejét. Tűnnek fel más varázsképességűek is, de ahogy számot vetek velük, senki meg sem közelíti azt, ami Girton ereiben folyik.
Amiben van változás, és szórakoztat, hogy az egykori 4 fiúból 3 férfi lett. Rufra minden erejével jó ember marad, bízik az emberekben, kegyes és lehetetlenül jó, megbocsátó egy ilyen romlott világban. Girton egy ponton ki is mondja, egyetlen olyan bűn volt, amit nem bocsátana meg, ami szörnyeteget csinálna belőle. Így struccpolitikával azt ellöki magától. Volt egy kisfia, az egyetlen örököse. A gyereket Thomas parancsára, azok a bizonyos beépített kémek megmérgezték, elveszejtették. Rufra kis is mondja, ha megengedi magának, hogy ezt elhiggye, a gyilkosoknak és a megbízóknak olyan eleven poklot teremtene, amit elképzelni sem tudnak. De azzal megölné magában azt, amiért ő más. Thomas a lehető legsötétebb oldalát erősítette meg, kegyetlen és aljas gyilkos. A hatalomért mindent. Rufra a bátyja, de úgy esik neki, mintha a legrosszabb ellensége lenne. Aydor a gyermeke születésével változott meg – ott tanult meg szeretni és kezdte másként látni magát, ahogy felnőtt és amilyen életet él. Bár Girton a legvégéig nem hisz neki, és ha Rufra nem fogja vissza, meg is öli, ő bejárta azt az utat, jobb ember lett.
Egyedül Girton, aki nem változik és akinek nincs menekvés. Ugyanolyan mániásan ragaszkodik a mesteréhez és marad mellette a diák, a gyerek szerepében. Ugyanúgy retteg a mágiájától.
Vannak emlékezetes jelenetei, jó párbeszédei, de valami nagy dolog le van húzva pár ember és kevés esemény szintjére. Nem sokat kellene variálni, ha nem királyságok, hanem pl. egymás melletti házak tulajdonjogáért harcolnának.
Ebben már több a kitérő is, vagy az ismétlés. Az pl. kifejezetten irritált, ahogy Girton vonzódni kezd Rufra királynéjához és magában nagyon gyötrődik ezért. A mágiája pedig itt kezdi el kísérteni. Van olyan jelenet, amikor annyira egyeznek a párbeszédek, a férfi gyötrődése, mintha ugyanazt olvastam volna duplán.
Még gördülékeny, olvasható, de már lassítja és nehezebbé teszi az oldalszámnövelés.
Bár a kezdeti lelkesedésem csappant, a vége továbbra is érdekel. Elvben kijön majd az is magyarul, akkor visszatérhetünk a birodalomba, és kiderül, mi lett Rufra és a királyság meg persze Girton sorsa. Simán lehetne ő Merlin Rufra Arthurt idéző alakja mellett. Ott sem volt happy end… szerintem itt sem lesz, de ok, nem jósolgatok előre.
