Fülszöveg: 

„A csillagfényben természetesen varázserő lakozik. Ezt mindenki tudja. De a holdfény, az egészen más. A holdfény maga a varázslat. Erről bárkit megkérdezhetsz.”

A Protektorátus lakói minden évben egy csecsemőt hagynak az erdőben, hogy feláldozzák az ott élő boszorkánynak. Ám Xan valójában jó boszorkány. Megmenti a kisbabákat, és az erdőn keresztül elviszi őket egy szerető családhoz, s hogy útközben ne éhezzenek, csillagfényt ad nekik táplálékul.

Az egyikükkel azonban csillagfény helyett holdfényt itat, ezzel pedig rendkívüli varázserővel ruházza fel a gyereket. Xan elhatározza, hogy magához veszi a kislányt, és a Luna nevet adja neki. Luna tizenharmadik születésnapjának közeledtével a lány varázsereje fokról fokra a felszínre tör, ami számos veszélyes és izgalmas következménnyel jár.

Szerintem: 

Ki látta a Disney A Notre-Dame-i toronyőr meséjét? Emlékeztek a nyitódalra is? Azt a témát feszegette, hogy valójában mennyire mások az emberek, mint aminek látszanak. Könnyen lehet, aki

a szentnek és jónak tűnik, az a gonosztevő; míg a szörnyeteg külső érző szívet és kedvességet rejt.
Nos, Kelly Barnhill ezen meseregényére is nagyon illene az a dal.

Egy különös városkát mutat be, a Protektorátust. Erdő veszi körül, magas falak közé van zárva, hiszen az erdőben egy gonosz boszorkány él, akinek minden évben fel kell áldozni a legkisebb gyermeket, aki addig született.
A konfliktust az okozza, hogy lesznek ketten, akik kérdezni kezdenek. Egy anya, aki nem akarja átadni a kislányát. Egy Vénnek tanuló fiú, aki a boszorkányról és az áldozatokról faggatózik, és elkezdi megkérdőjelezni a Véneket.

Gyerekeknek van szánva, így felnőttként nagyon hamar átlátni, hogy miben rejlik a rendszer korruptsága. Pláne, hogy az elbeszélő megengedi magának az elszólásokat. Amikor pl. Antén azt feszegeti, hogy miért nem várják meg, amíg a kirakott babáért jön a boszorkány, mi van ha egy vadállat talál előbb a gyerekre, a bácsikája – egyben Vén – magában simán kimondja, hogy nincs is semmilyen boszorkány és minden gyereket a vadak végeznek ki, ha rájuk lelnek. Még azt is kifejti, már a könyv elején, hogy ezzel mit érnek el. A ki nem mondott diktatúra eszköze. Így a Véneken keresztül folyik minden kereskedelem és pénz, amit meg is dézsmálnak. A félő, gyászoló emberek nem lázonganak, és nem azon törik a fejüket, miért egyre szegényebbek ők, míg a Vének egyre kövérebbek és módosabbak.

Barnhill ebben a fantasy történetben tökéletesen és egyszerűen megragadja azt a politikai fogást, amit a mai vezetők is nagyban játszanak. Kell egy bűnbak, akit mindenért lehet hibáztatni és gyűlölni. Adj az embereknek egy szörnyet, és annak a gyűlölete közben nem fognak azon töprengeni, hogy te milyen moslékot nyomsz le a torkukon.
Sajnos, kevés olyan dolog van, ha van, ami jobban egyesítené az embereket, mint a gyűlölet. Itt gyerekeknek is érthető módon megmutatja a szerző ennek veszélyeit.

A regény nagyja aztán nem is itt játszódik, hanem egy ilyen kitett kislány sorsát követi nyomon. Az erdőben tényleg él egy boszorkány, és Luna nála köt is ki. Véletlenül varázserőt is szerez a holdfényből, így Xan már nem viheti el egy városba, hogy családot találjon neki. A saját unokájaként neveli fel, így akaratlanul a körforgást is biztosítja. Ő már öreg boszorkány, és Luna a nyomdokaiba léphet az erdő új boszorkányaként.
De a zárt város is megkapja a maga szálát, amelyek majd Lunához vezetnek: a bezárt, őrültként kezelt anyja soha nem hiszi el, hogy meghalt a kislánya. Keresi, hisz benne és soha nem adja fel. A kérdező fiú, Antén is sok mindenen megy át, de a végső ponton ott áll fiatal apaként, akinek a gyermeke az adott évben a legfiatalabb csecsemő, vagyis neki kell a következő áldozatnak lennie. Így Antén boszorkavadászatra indul, míg a Vének nem engedhetik, hogy az erdőből igazi válaszokkal jöjjön haza. A három szál szépen összeér, és még egy mesei csavart is tartalmaz. Mert bizony van egy szentnek gondolt asszony, aki még a Vének manipulálását is játszva összehozza, a valódi gonosz Boszorkány a történetben. Csak hogy visszautaljak a Disney betétdalra.

A főszereplő a borítóra is kitett Luna, aki boszorkánnyá és jó emberré növekszik a történet során. Neki is vannak kalandjai, kérdései és jó természete. Tele van jósággal, segíteni akarással. Mégis, valahogy az ő története nem tudott annyira megfogni.
Akiért én olvastam szívesen, az Antén. Ott jobban megvoltak azok az elemek, amelyeket szeretek egy történetben. Ahogy az anyja becsvágya miatt olyan életpályára kell lépnie, amitől viszolyog. Ahogy az igazságot keresné, és folyton gáncsolják. Ahogy a tragédiája – egy majdnem halálos sérülés és az arca sebhelyessége – majd új életet ad neki egy olyan szakmában, amit szeret és szerelmet is lel. Ahogy majd a fiáért küzd. Ő jobban tart valamerről valahová, mint Luna, akinél azt éreztem, hogy ki van jelölve előtte az út, és arról le sem tudna térni. Nála adott, hogy ő a jó és a hős, míg Antén ugyanezért szenvedett és fejlődött. Neki meglehetett volna a Protektorátus jó élete, és ő választja, hogy mást él.

Ha már szereplők, Barnhill azt is szépen összerakta, ki miért lett gonosz. A világképe fekete-fehér, de azért van egy kis mozgástér. Ignácia sem eleve ridegnek és kegyetlennek született, majd kiderül, hogy lett azzá. Empátiára igyekszik nevelni a könyv, amiben van helye a megbocsátásnak. A gyógyulásnak.

Mesélős, érthető, de azért nem kisgyerekeknek szántan egyszerű szöveg. Hozzáteszem, én meseregénynek emlegetném és annak olvastam, vagyis azért messze nem felnőtt irodalom. De élvezhető idősebb fejjel is, nem egy gyerekeknek szánt, butított történet.

Végül, szép a borító és jól megy a történethez is. Határozottan gyerekbarát, szerethető regény, aminek a szokottnál komolyabb üzenete is van.