Fülszöveg: 

Ebben ​a kötetben Lauren Graham egy pillanatra megállítja az időt, és végignéz eddigi életén. Hangos nevetésre késztető történeteket mesél a gyerekkoráról, a karrierje beindításának időszakáról és arról, amikor évekkel később a Vásott szülők forgatásán a lakókocsijában ülve feltette magának a kérdést: „Te most… ööö… befutottál?” Őszintén beszél arról is, milyen szinglinek lenni Hollywoodban („Már vadidegenek is aggódtak értem, olyan sokáig voltam szingli.”), arról, amikor egy alkalommal meghallgatáson vett részt a feneke, valamint arról is, milyen volt zsűritagnak lenni A kifutóban („Mintha csak divatalapú rövidzárlatot kaptam volna.”). Visszaemlékszik, milyen élmény volt, amikor megkapta a pergő nyelvű Lorelai Gilmore szerepét, valamint milyen érzés volt kilenc évvel később újra felvenni a szerepet, és mit jelentett neki mindez.

A könyvet fotók és a Szívek szállodája: Egy év az életben forgatása közben Graham által vezetett napló részletei színesítik. Olyan, mint egy kellemes, otthon töltött este, amikor mindent alaposan kibeszélünk a legjobb barátunkkal, nevetünk, történeteket mesélünk, és persze mindent gyorsan elhadarunk.

Szerintem: 

Nem is kicsit volt olyan érzésem, hogy ez a Szívek szállodája Netflix részeinek

reklámozására is szolgál. Még nem is tudtam eldönteni, mennyire érezzem furának ezt a különös memoárt.

Hiszen memoár, Lauren Graham mesél a szüleiről, a gyerekkoráról, a színészi kezdetekről sé rengeteget a Gilmore Girls évadokról. Én bírom a színésznőt, másban is láttam, így szívesen vettem volna, ha más szerepek is jobban előkerülnek benne, de minimális, ami ilyen kikacsintást tesz. Még a Parenthood kapta a legtöbb említést a Gilmore lányokon túl, de valljuk csak be, azért az ottani karaktere és Lorelai mutatnak hasonlóságokat.

Mivel annyira Szívek szállodája a visszatérő elem, kiírom magamból ezt először. Nem szerettem, ahogy feleleveníti a sorozattal kapcsolatos emlékeit. Az még ok, hogy megkapta a forgatókönyvet és egészen beleszeretett a figurába. Még az is tetszett, amikor megismerte Alexis Bledelt, és milyen volt először együtt forgatni.
Csak, aztán jönnek az évadok. Kb. végigrohanunk rajta, egy-egy benyomást kiemelve és rendszeresen arról olvashattam, hogy éppen milyen ruhákat hordott a szerepben. Igazából egyetlen megjegyzése szúrt nagyon szemet, talán, mert azzal egyet tudtam érteni: Lauren bírta Christ és a színészt is, aki játszotta. Ezzel nagyon egyet tudok érteni. Én soha nem is értettem, miért Luke lett a nagy szerelme, Chris-drukker voltam.
Általában meg jellemző, hogy dicséri a többi színészt, és legfőképpen arról ír, hogy mennyire jól játszottak, milyen jópofa alakokat hozott össze a sorozat.

Az új részeknél meg az a bizonyos utolsó mondat. Mennyire spoiler, ha kiírom? Mert azért már nem mostanában volt az évad. Lauren különben nem írta ki, de azt meg millió és egyszer, hogy ez nem lezárás, hanem innen nagyon is újra lehetne kezdeni. Rory mondja a végén, hogy gyereket vár. Nekem meg egyből az ugrott be, hogy tulajdonképpen a saját anyja életét ismétli, csak kicsit idősebben. Logan megfeleltethető Chrisnek, aki helyes és szerethető, akivel papíron tökéletesen összeillenek, és akivel közös a múltjuk. De ahogy Lorelai sem a gyereke apjában találta meg a végső párt, mert ott volt Luke, úgy Rory életébe meg Jesse tér vissza. És ez csak a saját elméletem, de én nagyon látom a párhuzamokat. De a lényeg, ezért is éreztem nagyon a Netflix reklámjának. Húzza az ember agyát, hogy aki még nem látta, nézze meg, és akkor lehet érteni az utalásokat.

A címe különben kifejezetten találó. Tényleg olyan, mintha egy gyors, hadarós monológ lenne. Amivel megint vissza tudok kapcsolni a Gimore világhoz, mert az a sorozat közismert arról, hogy mennyi szöveggel dolgoztak, és milyen tempóban beszéltek a lányok. De ilyen a memoár is. Ezzel olvastatja is magát, mert tényleg végigdaráljuk az életrajzot és a benyomásokat.
Nekem sok új elem is volt benne, inkább a színészi pályáját, mint a családi hátterét ismertem a színésznőnek.

Humoros kötetnek is számít, néha mintha erőltetteten is poénokra lenne kihegyezve. Van egy egész fejezete arról, hogy Lauren a diétákat gúnyolja ki. De a szövegben is lehet érezni, hogy helyenként nagyon nem spontán, hanem nyelvileg meg van konstruálva, hogy minél poénosabb szómenésnek hasson. Csak a spontánság, az hiányzott nagyon. Hogy kicsit még sorozathoz nyúljak vissza, azért nagyon érezni, hogy ezeket nem Mrs. Maiselnek írták egy-egy fellépésre. (Ok, tudom, Lauren abban a sorozatban már nem volt benne, de a készítők igen.)

Ami viszont tetszett, a fotók és a képanyag. Vizuális élmény is volt a kötet, rajzokkal és sokféle képpel. Dobtak rajta, és szívesen nézegettem is őket.

Nem bánom, hogy olvastam, de bennem sikeresen felkavarta a fájó pontokat. Hiába, a Gilmore Girls nekem is kedves sorozatom volt, és se az eredeti szériának, de a plusz négy résznek nem olyan vége lett, amit szerettem volna. Igen, én Chris és Logan párti voltam, ha a készítők nem is őket írták a lányok igaz párjának.