Fülszöveg: 

A ​második világháború idején a tizenhat éves Edit, a tehetséges balettnövendék bekerül a kassai elit leánygimnáziumba és egy olimpiára esélyes tornászcsapatba. Ráköszönt a szerelem is: megismeri Eriket, a mély érzésű, művelt és sportos fiút, akihez azonnal vonzódni kezd. Elkezd tisztába jönni saját értékeivel, nőiségével, érzelmeivel – éli a kamasz lányok egyszerre csodálatos és szorongást keltő mindennapjait, mígnem…a történelem mindent megváltoztat.

Egy éjjel két katona elhurcolja őt és családját. Semelyikük sem sejti, hogy útjuk egészen Auschwitzig vezet, és hogy Edit hosszú éveken át tartó, napi öt-hat órás edzései, a kitartása és balett-tehetsége az életét mentik majd meg.

Vajon min múlik, hogy ki kerül az életre ítéltek közé, és ki a halálsorra? Van-e döntési lehetőségünk akkor, amikor az egyetlen tét a túlélés? És mit tegyünk, ha túléljük, de körülöttünk minden és mindenki elpusztult?

Szerintem: 

Bár nem ez a kötet fő profilja, de most megcsapott, mennyi sportoló életútját törte meg a

világháború vagy előtte a nácik rasszizmusa és törvényei. Ebben is van egy ilyen vonal.

Annak ellenére, hogy a címben balerinaként azonosítja magát a hősnő. A tánc volt a szenvedélye, a táborban Mengele előtt az életéért is kellett táncolnia. Ugyanakkor Editke benne volt az olimpiai tornászcsapatban, de visszaléptették a származása miatt. Ha ez önmagában nem lenne elég, még el is várták tőle, hogy gyakorlótársa és segítője legyen az utódjának. A később történtek szempontjából ez semmi, nem véletlenül nem szentel neki egy harmad fejezetnél többet.

De a test, amit fizikailag tettek velük, az igenis számít. Editke sportoló volt – akit szó szerint összetörtek a nácik. A végére még gipszágyba is kényszerül a felgyógyulás után, mert eltörött a gerince. Visszatérő elem is, hogy mit vesztenek el a táborban a lányok: a hajuk csak a kezdet, odalesz a szépség, a nőiesség, és minden kis morzsát őrizgetnek. Van, aki jobban a többieknél. Editke nővére a család szépe volt, így ő még arra is képes, hogy az életet jelentő, meleg kabátot egy vékonyka divatosra cserélje.

Tudnám úgy olvasni a könyvet, hogy a veszteségek gyűjteménye. Sorra és mindentől megfosztják ezeket a teremtéseket. A ruháik, a hajuk, a megbélyegzés, a magántulajdon, a nevük, a családjuk. Lehetne nagyon sötétnek és depresszívnek találni. Editke is elveszti a szüleit, az otthonát, a karrierjét, a szerelmét.
De itt mégsem erről szól a történet. Sokkal inkább a túlélésről. A legrosszabb idején mibe és kibe lehet kapaszkodni. A melletted szenvedő testvérbe, a szeretett fiú emléke. A büszkeség apró kis morzsáiba, amit néha mégis fel kell áldozni. Könyörögni a maradékért az őröknek. Érdekesnek találtam azt is, hogy itt sokkal jobban működött az egymás közti kapcsolatrendszer. Egy más kötetben, egy kamaszfiú Auschwitz történetében az is növelte a kínokat, hogy mindenki magával foglalkozott, egymást semmibe vették. Itt a nők ott vannak egymásnak és együtt küzdenek.

A súlyos témái között – nem túlragozva, de kiemelten – szerepel a bosszú is. A bűntudattal vegyítve. Egy ideig életben tart a gyűlölet. A nővér végig megszállottan mondogatja, hogy az anyjukért cserébe meg fog ölni egy német anyát. Ha azonban túlélted, mást kell találni. Meg kell tudni bocsátani, menni előre. Nem tudnám megmondani, melyik fele a nehezebb. Azoknak megbocsátani, akik bántották vagy csak tűrték azt, vagy saját magának. Editke legnagyobb traumája, hogy amikor megkérdezték az anyjáról, testvére vagy az anyja, megmondta az igazat. Ha hazudik, nem küldik ott és akkor a gázba. De ezt nem tudhatta.

A kötetre jellemző – nem véletlenül lett pszichológus a szerző –, hogy a saját történeten keresztül életdilemmákat, feszült helyzeteket boncol. Mutat egy utat, megküzdési stratégiát rá, de nem szájba rágva, hanem beágyazza a cselekménybe.
Működik, mert nagyon őszinte a hangja. Mesélős, minimálisan magyarázó, kiemelve az érzelmi oldalt. Egy kamaszlány története, a korszak egyik legdrámaibb helyzetében, és enged kapcsolódni, elképzelni, mit jelenthetett belül, ami történt.

Olvasóbarát a tördelés, a fejezetre bontás és maga a szöveg is. Abban is jó az aránya, hogy mit mesél el, mennyi borzalmat jelenít meg. Simán el tudom képzelni, hogy egy mai kamasz ebből kezdje feldolgozni a holocaust tényét és még saját bölcs kis morzsákat is begyűjtsön olvasás közben.

Idézet: 

Az ember csak tanul és tanul és tanul, mégsem jut el a csúcsig. A tanulás olyan kötél, amin sosem lehet elérni a plafont. Erre a kapaszkodásra vágyom: a soha véget nem érő emelkedésre, az életre, ami az égben van.