Fülszöveg: 

Az óceán által körbeölelt Prosperát a Tervező néven ismert, rejtélyes zseni építette. A sziget menedéket kínál a hanyatló külvilág borzalmaitól: azok a szerencsések, akik Prospera polgárainak mondhatják magukat, hosszú és boldog életet élnek. Fizikai és mentális állapotukat beépített érzékelők figyelik, és amikor 10 százalék alá csökken az élettani értékük, a nyugalmazási szerződés értelmében a Gyámtelepre kerülnek, hogy testileg-lelkileg újjászületve léphessenek be egy új létezésbe.
Proctor Bennett a Társadalmi Szerződések részlegénél dolgozik révészként. Az ő feladata a nyugalmazás végrehajtása: tapintatosan vezeti az utolsó útjukra induló nyugalmazottakat, de ha szükséges, ki is kényszeríti a nyugalmazást.
Proctorral azonban nincs minden rendben. Egyfelől álmodik, holott ez nem volna lehetséges Prospera polgárai számára. Másfelől vészjóslóan zuhan az élettani értéke. Amikor pedig eljön az a nap, amikor saját apját kell nyugalmaznia, az egy zavarba ejtő, rejtélyes üzenetet hagy hátra, mielőtt feltuszkolják a kompra.
A tökéletesnek tűnő rendszer napról napra repedezni látszik, Proctorpedig elkeseredetten az igazság nyomába veti magát – amíg még nem késő.

Szerintem: 

Amikor egy másik történet elrontja az élményt. Sokkal jobban tetszett volna ez a regény, ha

nem látok a Netflixen egy német sorozatot, amiben szintén az űrutazás résztvevői osztoznak egy közös álomban. Csak ott történelmi romantikus környezet volt egy hajón, itt meg egy disztópia.

Ez a különbség különben az, ami Cronin nagy ötlete. Proctor kapott egy remek monológot a végén, ami hihető is, és jól lefedi a helyzetet is. Ő találta ki, hogy a közös álomvilág egy disztópia legyen. Így a felébredő emberek el fognak tudni menni egy új bolygóra, hogy ott vérrel-verítékkel otthont teremtsenek. Egy idilli álomvilágot ugyan ki cserélne le egy munkával teli kemény életre? Ez a rész fogott meg legjobban az egész könyvben.

Csak, sajnos, a regény nagyon nagy része a közös álomélet terében zajlik. A szereplők nem is tudják, hogy nem a valóság, amiben vannak. Azt érzékelik többen is, hogy a társadalmuk nem jó és valami nem stimmel, de az eszükbe sem jutna, hogy mi az igazság. Lázadnak, próbálkoznak, vannak összeesküvések és kémkedések, de csak a könyv végére derül ki, hogy miről is szól ez a történet igazán.
Ettől meg becsapva is éreztem magam, mert ami a regénynek az 5/6-a, az csak egy elmében lejátszódó játszma, igazából meg sem történt és így értelme sincs. Nem is esett jól, hogy igazából mennyire nincs súlya annak, ami történt.

Bár, úgy is lehetne nézni, hogy két történetet kapunk egy áráért. Volt egy disztópia, kicsit a Logan futását megidézve – vagy a brazil 3%-ot – és egy űrutazós sci-fi, a már emlegetett német sorozat nyomdokain. Kár, hogy nekem az arányok nem tetszettek.

Mert Cronin komoly munkát beletett.
A sci-fin túl egy családi trauma is benne, és sokat mesél a gyász feldolgozásáról is. Emberi, átélhető emberi veszteségek és azok feldolgozása zajlik a szereplők között. Még ha igazából meg sem történt, a veszteség feldolgozása valós.
Nagyon sok apró részlet van, ami több síkon összecseng és nagyon tud működni az utalásrendszere. A hajótól kezdve a neveken át a kapcsolatokban megjelenő ismétlődések.

Az ízlésemhez képest talán hosszú és elmélkedős, Proctor több belső vívódást és eszmélést kap, mint amit szórakoztatónak éreztem. Pedig ennek van célja, mert szereplőket épít, mély érzésekről van szó. Inkább a személyeket, mint a világot építi, ami különben is elég zárt tér, egy sziget, a maga sajátos szabályaival.

Még próbálok barátkozni vele, de most nem érzem a sajátomnak. Pedig, jó ötletek és tartalmak is vannak benne. Szívemből szól, milyen az emberi természet és hogyan dugjuk homokba a fejünk. Ha mi még nem is tudunk kolonizálni, mint a szereplők.

Idézet: 

Sajnos az emberi társadalom mindig is hajlamos volt a saját fészkébe piszkítani. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy a globális gazdasági hatalom kevesek kezében összpontosul, legyen szó egyénekről vagy multinacionális cégekről, nem csoda, hogy kollektív közöny a végeredmény. A saját sírunkat ássuk.

Tudja, mi a maga baja? […] Ugyanaz, mint az emberek többségének. Sok mindent tud. De szinte semmiben nem hisz.

Az emberi elme csodás dolgokat művel, elképesztő mutatványokra képes. Az egyetlen szerkezet a természetben, amely képes az ellenkezőjét gondolni annak, amit tud.