Fülszöveg: 

Az ​1930-as évek elején járunk, Leningrádban – az egykori birodalmi főváros mindennapjai a kollektív bizalmatlanság és az állandósult erőszak jegyében telnek.

Vaszilij Zajcev nyomozót és társait egy rejtélyes gyilkosságsorozat felderítésével bízzák meg: az elkövető minden esetben szokatlan ruhákba öltöztette és teátrális pozitúrákba állította áldozatait, mintha valamiféle morbid „életképeket” igyekezett volna megalkotni a holttestekből.

Leningrádban azonban különösen nehéz feladat kideríteni az igazságot: a hatóságoktól rettegő lakosokat szinte képtelenség őszinte vallomásokra bírni, a folyamatos tisztogatásnak kitett rendőrség tagjai pedig egymást is éberen megfigyelik, a hivatali bürokrácia hátterében kíméletlen intrikák zajlanak. Zajcev homályos múltja miatt maga is bármikor a szovjet államvédelmi szervek célkeresztjébe kerülhet – és egy éjszaka végül eljön érte a fekete autó…

Szerintem: 

A vége jobban sikerült, mint az eleje. Szerencsére, mert

így jobb hangulatban tettem le a kötetet.

Ugyanis, az elején sok a befejezetlenség és olyan szerkezeti elemekkel játszik, amelyeket feleslegesnek érzek. A jelenből néz vissza Zajcev, hogy kb. fél évvel korábban milyen esetet kapott és azt most már hol tart. Vannak időugrások, amelyek feleslegesek. Sokkal jobban tetszett volna, ha lineárisan elindul és megy előre a történet, a törésnek nem volt értelme. Pláne, hogy a jelenből nem magyarázza a múltat, és nem is a megoldáshoz, csak középtájra érnek össze a szálak.

A másik, hogy több helyen él balladai homállyal, amelyben nem láttam a szükséget. Zajcev az egyik jelenetben krumplit visz az őt félénken méregető Allának, két lappal később meg már az a téma, hogy nem erőltetnek házasságot, a kapcsolatok szokott menetét, csak együtt vannak. Nyilván nem kell mindent túlmagyarázni, de itt sok az ilyen ugrás. Nem egyszer vissza is lapoztam, hogy valami felett átsiklottam-e, de nem. Itt ilyen az időkezelés és nem is szerettem.

A krimi is furcsán indult el. Eleve, a szovjet rendszerben mások a szempontok, mindent áthat a pártpolitika. A bűnös személyét is. De az ügyek félbeszakadnak, mással foglalkoznak – amit el tudok fogadni hitelesnek, nem lehet végtelenségig egy ügyön dolgozni. Csak éppen, ha eleget olvastunk, kiderülnek összefüggések, Zajcev nem tudja elengedni a korábbi eseteket sem, és szépen összekapcsolódnak a szálak. Ezért is szerettem jobban a regény második felét: ott már van logika, egy irány, amiben halad a cselekmény. Az első felét túl csapongómnak éreztem.

A második felére válik fojtogatóvá és érthetővé a társadalmi körkép is. Zajcev meg is éli, hogy a propaganda és a valóság mennyire nem fedi egymást a szovjet rendszerben. Ártatlanul bebörtönzik, ettől kezdve mindenki azt feltételezi, hogy besúgóvá lett, ezért engedték ki. Elveszti a barátait, az addigi biztonsági hálóját. De van olyan esete is, ahol a politikai rendőrség fogvatartottja inkább beismer egy sorozatgyilkosságot ártatlanként, minthogy továbbra is ott kínozzák. Szintén ártatlanul – annyi csak a bűne, hogy külföldi diplomája van. Le van festve, hogy üzletelnek még azért is, hogy legyen pár szem krumplijuk ebédre. A cselekmény részévé válik, hogy mindenkiből besúgót csinálnának, és az emberek ezt is teszik, hogy abban a hitben ringathassák magukat, ezzel magukat védik.
Van íve annak, ahogy Zajcev magában megfogalmazza a rendszer problémáját. Ahogy játszani kell a lelkes proletárt, közben meg az egész arról, hogy sikerüljön kijátszani a rendszert és életben maradni. Mert se az igazság, se az elvek, se semmi nem számít. A hatalmasok védettek és jól élnek, mindenki más meg küszködik. Lehetőleg mosolyogva, mert bármikor érte jöhetnek és a kis maradékot is elvehetik tőle.

A bűnügybe is bekerül ez a vonal, hogy a rendszer maga milyen bűnös. A sorozatgyilkosság nem simán annyi, hogy egy bomlott elme embereket öl, és állít be pózokba. Az indítékok között ott van, hogy az állam mit művel teljes titokban a nemzeti vagyonnal, a festményeikkel. Kiárusítják a nép tulajdonát, akik a javakból meg semmit nem kapnak vissza.

Annyira fojtogató az egész megfestett miliő, hogy Zajcev személye nélkül depresszív is lenne a történet. De Zajcev több szovjet rendőrnél, ő egy olyan férfi, aki kényszeresen keresi az igazságot és védelmezi, akit csak tud. A végére pontosan látja, milyen álszent és bűnös a világunk, mégsem menekül el, vagy veszejti el magát. Folytatja a küzdelmet, és a munkája mellett tulajdonképpen emberséget visz az embertelenségbe pusztán azzal is, hogy nem áll be a sorba és önmaga tud maradni.

Ha nem számolom az olvasásból kizökkentő elemeket, akkor elég jól meg is van írva. A miliőt jól megragadja, sok jó párbeszéd van benne és a cselekményt is pörgeti. Jó az arány a magyarázatok és a cselekmény között – nem ragozza túl, de átadja az ismereteket.

Történelmi krimiként, de a művészettel összefüggő sorozatgyilkosos szálon dolgozó rendőrös krimiként is szerettem. Sorozatnyitányként is működik, várom is, lesz-e folytatva.

Idézet: 

Szerencsétlen szovjet egerek, akik még így is féltek azoktól, akik tisztogatni jöttek – a rendőröktől.