Fülszöveg: 

Imhotep, a ká-pap, kiterjedt család feje. Régóta özvegy, és most memphiszi útján szert tett egy fiatal és gyönyörű ágyasra. Úgy gondolja, a családnak vele kellene örvendeznie – de Nofret rövid idő alatt meggyűlölteti magát, és összeugrasztja a családtagokat. A két felnőtt fiú házassága megrendül. A szegény rokon, aki Imhotep jóakaratának hála él velük, feltűnően szaglászni kezd mindenki után, és Nofret besúgójává válik. A Memphiszből érkezett írnok rokon látszólag a család oldalán áll, de ki tudja, valójában mi vezérli? Amikor Nofret lezuhan a sziklaösvényrõl, titokban mindenki fellélegzik. De aztán felmerül a kellemetlen kérdés: valóban baleset történt? Ha igen, miért változott meg egyes családtagok viselkedése? Reniszenb, a fiatal özvegy, Imhotep leánya, aki most tért vissza férje halála után, az intézővel, Horival együtt nyomozni kezd.

Szerintem: 

Ezt se gondoltam volna, de Agatha Christie az ókori Egyiptomba helyezve írt egy olyan történetet, ami

simán játszódhatna a szokott, saját korabeli Angliában is. Hogyan is szokta miss Marple mondani? Az emberi természet mindenütt ugyanaz és nem változik? Itt van rá a tökéletes példa.

A szokott közegben mozgunk, hiszen Imhotep családja jómódú, a felső középréteghez tartoznak, de azért nem igazán gazdagok és nem az elit köreibe tartoznak. (Ugyanezt a réteget írja a saját korában is.) Van egy családfő, aki uralkodik a többiek élete fölött. Ő Imhotep, a pap, aki fiatal, szépséges ágyast hoz a családba, aki nagyon hamar megtalálja a családtagok gyenge pontjait, és az addig rejtett konfliktusokat, fájó pontokat viharzásig piszkálja.

Itt is hosszabb előkészítés után, a családtagok és viszonyok alapos megismerése után történik meg a bűn: Nofret, az ágyas meggyilkolása balesetnek beállítva. És már nem lehet a szellemet visszazárni a palackba, a szereplők egymásnak feszülnek és gyűlnek az áldozatok. Christie tett bele elemeket az egyiptomi hitvilágból, kicsit misztikussá téve az eseményeket: felmerül Nofret bosszúálló szelleme, Imhotep első, már halott feleségétől kérnek segítséget a túlvilágról, és ezek a szertartások is a történet részei. Mi több, a kiemelt szereplő, Reniszenb gondolkodó alkat, és kap egy olyan párt maga mellél, akivel simán megbeszélhet olyasmit, hogy mennyire a halálra épülő kultúra az egyiptomi.

Itt is igaz, hogy lélektani az indíték és a szereplők jellemében kell keresni a nyomokat és rájönni, mi és miért történt. Itt is azok a családi dinamikák és kapcsolatrendszerek működnek, ahogy a szerzőnél már megszokhattuk. Kifejezetten élveztem is, ahogy mögé néz, milyennek tűnik egy-egy szereplő, miközben milyen is igazából. Pl. a nagyszájú Szatipi, a legidősebb fiú, Jahmosze felesége. Harcias, erőszakos, aki mellett a férje nem is kicsit tűnik papucsnak. De amikor megtörténik az eset, kiderül, hogy mennyire fél, mennyire szétesik. és az erő, amit mutatott, mennyire csak megjátszott.

Izgalmas a cselekmény, szépen ki vannak bontva a szereplők. A megoldás is éppen olyan meglepő, ahogy Agatha Christie regényében várja az ember.

Az egyetlen, ami nem tetszett, és amiért nem teljes az élmény, hogy a kiemelt főszereplő, Reniszenb nagyon sokszor volt ellenszenves nekem, és nem érzem főszerepre alkalmasnak. Még fiatal nő, aki korán megözvegyült, és visszatért az apja házába. Többen is küzdenek a kezéért. Amennyire pozitív szereplőként van eladva, amennyire vele kellene együttérezni, nekem nem ment el. Sok tekintetben túl naiv, és nem egyszer olyan nézetei vannak, amelyek megmosolyogtatóak. Amikor arról szónokol, hogy hazajött, és minden olyan lesz, mint régen, saját maga is? Ahogy megfogalmazódik benne, hogy a saját életét akarja élni, önmaga akar lenni, és mégis olyan könnyen elcsábul Kemeni szavaitól, közelségétől? Kedvem lett volna párszor megrázni, de ezt szerencsére az események megtették.
Talán az sem tetszett, hogy túlzottan emlékeztetett a helyzete arra, amit Agatha Christie magánéletéről tudok. Igaz, ő nem megözvegyült, de ugyanúgy egyedülálló anya lett egy kislánnyal. (És a férje akart válni, nem a nő rúgta fel a házasságot.) Túlzottan felmerült bennem, hogy mennyire írta bele magát ennek a nőnek a helyzetébe. Meg úgy általában, hogy a nőknek meg kell játszani magukat, hogy elérjék, amit akarnak. És Reniszenb meg is fogalmazza, hogy arra vágyik, hogy a férfi őt magát lássa meg, akarja, ne a szerepeket, legyen az a szeretőé vagy az anyáé.

A kedvenc szereplőm talán Esza volt, Reniszenb nagyanyja. Abban a nőben volt spiritusz, okos volt és kezdeményező, ő jól látta az embereket. Benne nem volt az a naivitás, mint az unokájában. Ő mondja ki az igazságokat, és neki vannak a legjobb mondatai a könyvben.

A stílusa a szokott. Lényegre törő, sok párbeszéddel és csak a szükséges, minimális leírással. Talán Kameni dalai nélkül jobban meg is lettem volna, de értem azoknak is a jelentőségét. Még inkább az egyiptomi közegbe helyezik az olvasót.

Összességében én bírtam ezt a regényt, izgalmas a cselekmény és ahogy a család tagjai sorra levetik az álarcokat, meglátjuk, milyen emberek igazán. Ez olvastatta velem.

Idézet: 

Az egész élet tréfa, Imhotep… és a halál az, aki legutoljára nevet.

De a szó lehet fegyver is, Henet. Halált okozhat, nem is egyet.

[…] a legnagyobb ostobaságokat a vén bolondok csinálják.