Fülszöveg: 

Laurie-nak és Pete-nek sosem kellett volna találkoznia. Ám a sors okkal hozta őket össze.
Hat hónappal korábban ugyanazon az estén veszítették el a párjukat és a rájuk váró közös jövőt. Gyászukkal küzdve csatlakoznak egy terápiás csoporthoz, és itt találnak egymásra.
Pete és Laurie azon kapják magukat, hogy szomorúságukból boldogság és egy új kezdet reménye kezd sarjadni. Csakhogy minél többet beszélgetnek, annál több furcsa párhuzamra bukkannak tragikus történeteik között.
Végül Pete rádöbben egy titokra, ami mindent megváltoztat. Miközben egész eddigi életüket újra kell értékelniük, csak egy dolog biztos: vannak, akiket épp olyan tévedhetetlenül vezet egymáshoz a sors, mint ahogy az iránytű mutatja északot.

Szerintem: 

Zsánerében nem rossz, csak sajnos pont azt az irányt képviseli, amit

nagyon nehezen viselek egy regényben. Nem elég, hogy csepegős romantika van benne, sok önsanyargatás is, meg nagyon sok szenvedő szereplő, aki mást érdemelne.

A legnagyobb bajom különben a nagy kanalakkal kapott lelkizés volt. Igen, értem miért ilyen, és van létjogosultsága. Johnson nagyon alaposan kitárgyalja, hogy a szereplői miképpen élik meg a gyászt, és találnak egymásban vigaszra. Igaz, feltűnt, hogy a gyász szakaszai azért nagyon le vannak egyszerűsítve. Nincs se harag, se alkudozás, csak a fájdalom és a továbblépés.
Nekem ez viszont unalmas. Megbeszélik egymással, mennyi bajuk van. Kibeszélik a csoportban, mennyire fáj. Van barátjuk, családjuk, aki szintén segíteni akar és tartja a vállát a sírni akarónak. De még magukban is gyötrődnek, és emésztik magukat. El tudom fogadni, hogy ilyen helyzetben ez a történet, de olvasni akkor sem szeretem.

Nem szerettem romantikus regényként sem, mert nekem kimaradt, hogy Pete és Laurie miért is lesznek egymásnak az igazi. Egy ennyire gyászoló, szenvedős történetben kémiai lángra lobbanást nem is vártam, de valami szenvedély azért lehetett volna köztük. Ez inkább olyan volt, mintha barátkoztak volna, aztán egyszer csak arra jutottak, hogy ez szerelem. Nekem hiányzott köztük a kémia.
Még akkor is, ha jó emberek és megérdemlik egymást. Húségesek, elkötelezettek és ahogy összetört a szívük, megérdemelnek egy olyan embert, aki majd vigyáz rájuk. Stabilak, helyesek, jobbat érdemelnek. És mégis, párként nem az igazi.

Még a halott párjaik, akik titokban egymással akartak lelépni és családot alapítani, még ők is hihetőbbek voltak nekem együtt. Talán fura is, de nekem az ő tragédiájuk talán még jobban át is jött. Igen, csaltak, és összetörték volna Pete és Laurie szívét, de már megunták ők is az alakoskodást, rendezték volna a dolgaik és elindultak volna a maguk happy endje felé. Őket is sajnáltam, meg azt is, hogy nem nyílt alkalmuk rendbe tenni a magánéletüket, amelynek már megszabták volna az irányát. Hiába rühellem a házasságtörőket, a visszaemlékező részekkel nálam elérte Johnson, hogy sajnáljam őket.

Bajom volt azzal, hogy kevés a cselekmény. Itt lelki életet élnek, gyászolnak és szenvednek, ami nem köt le különösebben. A borítót is félrevezetőnek érzem. Annyira vártam, hogy mennek Norvégiába, sarki fényt keresnek, aztán be kellett érnem a regény végére bedobott alig valami jelenettel. De a cselekmény is ilyen, nem is értem, miért vártam egy jó kis utazást.

Érzelmes, nagyon női és nagyon fájdalommal átszőtt a szöveg is. Ismétlem csak magam, de a zsánerhez megy, az ízlésemhez nem.

Nem is fogom tovább ragozni, mert általánosságban ez az egész regényről a véleményem. Női regénynek, érzelmes történetnek korrekt, de nagyon messze van attól, amit szeretek olvasni. Én nem szerettem.

Idézet: 

Soha ne adja fel a reményt, ha szerelemről van szó! Az olyan, mint egy pillangó. Ide-oda repked, megtelepszik, elhúzza a csíkot, és amikor már épp azt gondolná, hogy sose látja viszont, hát nem megint szemberepül az emberrel?!