Fülszöveg: 

Azért persze maradtak még aggodalmak és a félelmek. Wulfgar itt hagyott bennünket – nem tudom hová ment –, és én féltem az elméjét, a szívét és a testét. De elfogadtam azt, hogy ezt az utat õ választotta és hogy ezért a három dologért – az elméjéért, a szívéért és a testéért – távozott közülünk. Imádkozom, hogy útjaink ismét keresztezzék egymást, hogy megtalálja a hazavezetõ utat. Imádkozom, hogy kapjunk hírt felõle, ami vagy eloszlatja félelmeinket vagy arra késztet minket, hogy kerekedjünk fel és keressük meg.

Lehetnék türelmes és gyõzködhetném magam, hogy minden a lehetõ legnagyobb rendben van. Ha az õérte érzett félelmeimen merengenék egész nap, egész létem célját tagadnám meg.

És ezt nem fogom megtenni.

Ehhez túl sok szépség van a világban.

Túl sok szörnyeteg és túl sok zsivány.

És túl sok vidámság.

Szerintem: 

Igen, már hivatalos. Ez a trilógia leginkább

Wulfgarra koncentrál. Ez látszik azon is, hogy ebben a kötetben is övé az egyik fő szál.

Igaz, most már jelen van Drizzt és a barátaik köre is. A történet egy ideig párhuzamosan halad: a sötételf és társaik Wulfgar nyomába indulnak, míg a férfi a pörölye nyomában jár, és új életet kezdett Dellyvel és a megmentett babával.
Mindkettőben harci kalandok sora van, emlékezetes ellenfél nélkül.

Ok, Salvatore próbálkozik egy elf betételével, aki elszántan ártani akar Drizztnek. Meg van győződve róla, hogy ő gonosz, és a hírneve csak álca. Szövetkezik, küzd, ármánykodik. A végére kiderül, miért lett ilyen, és ki ő – mert egyszer már része volt a cselekménynek, de nagyon az elején. De egyáltalán nem lett olyan karakteres szereplő, mint a korábban megismert ellenlábasok. Az ő sorsa inkább tragikus, mert hiába mentette meg Drizzt gyermekként, az egész életét feltette egy tulajdonképpen értelmetlen bosszúra. Bele is halt.

Elég úti jellegű is ez a rész, mert egyik helyszínről mennek a másikra, szinte, mintha vándorolnának. Random kalandok követik egymást.
Az epikusság, ami már megvolt ebben a sorozatban máskor, most nagyon nincsen benne.

Több értelemben lezárás is. Itt tesz pontot Catti-Brie és Wulfgar kapcsolatára, és engedi az egykori párt új ember/drow oldalán boldognak lenni. Igen, ez az a rész, amiben Catti-Brie és Drizzt párrá válnak. Elég vérszegény módon, egy rendes egymásra találós jelenetük sincs. Kb. annyi, hogy a nő rákérdez, nem akarja-e már megcsókolni a férfi. Ilyen téren a legjobb jelenet az volt benne, amikor Bruenor azon poénkodott, hogy a következő unokája reméli, nem lesz csíkos. El van engedve már Drizzt szülővilága, Artemis, a Kristály és most a magánéleti feszültségek is kisimulnak.

Wulfgar esetében itt van a jellemfejlődés ideje, bár inkább a megbékélés szót használnám. Azzal, hogy felelős lett a babáért, és hozzá megkapta Delly-t is, el tudta engedni, amit a démonok tettek vele. Visszatalál ahhoz az énjéhez, aki egykor volt, akit a többiek szerettek és aki népe vezetője volt.
A többiek meg szokás szerinti önmaguk.
Ez egy kaland alapú sorozat, most sem lett belőle lélektani.

A szokott tempós, lényegre törő stílusban. talán már Drizzt átkötő, részeket elválasztó bölcsessége kezd unalmassá válni, de a funkcióját értem. Az a narráció, ami mindent összeköt. Tessék, elmesélem az életem…

Nem rossz fantasy kalandregény, csak ez a sorozat sokkal többet is tudna. A nagy, fontos kalandok és egy karakán, emlékezetes ellenfél hiánya nálam nagyon érződött.