Fülszöveg: 

Háború.
Hiába volt minden igyekezet, mégis kitör a véres háború Mithril Csarnok és Menzoberranzan között. Számtalan sötételf és rengeteg humanoid rabszolga, goblinok és minotauroszok, koboldok és más ismeretlen szörnyek támadnak a törpékre és szövetségeseikre.
De harc dúl a hatalomért a drow városban is, a Házak közötti intrikák véres leszámolásba torkollnak. A Zűrzaver Kora köszönt a Birodalmakra, még a mágia is eltűnik egy időre, sőt maga Loth, a Pókkirálynő is beavatkozik az eseményekbe.
Bosszúra szomjazva többen is vadásznak Drizzt Do'Urdenre, aki ezzel nem, sokkal inkább Catti-brie-vel törődik, majd maga is vadászatra indul, célpontja a drow had vezére, Baenre Anya.

Szerintem: 

Ami eddig elő volt készítve, most

megérkezett. Vagyis, ebben a kötetben megindul a drow sereg, hogy meghódítsa Mithril Csarnokot. A seregek összegyűlnek, mindkét oldalon, és egy nagy harc bontakozik ki – a poén az, hogy tulajdonképpen egyetlen éjjel alatt.

De Salvatore nem csak egy háborút hozott nekünk. A fő nézőpont a változatosság kedvéért most nem annyira Drizzt és a barátai körére irányul. Azt látjuk jobban, hogy Baenre Anya milyen praktikákat vet be, illetve kicsit jobban megismerhetjük Lloth istennő személyét és az ő sötét játékait. Ezzel visszaköszön az a sötétebb hangulat, amit a történet legelején annyira tudtam szeretni. Mert a drow társadalomban nincsenek jó emberek. Mindenki kész hátba döfni a másikat, és folyamatosan ármánykodnak. Ebből kapunk most újra egy nagyobb részt: a mágia meginog, és az egyik Ház a többi fölé akar emelkedni. De Lloth is saját terveket sző, démonokat von be, és az uralkodó házak között egyre feszültebb a helyzet. Merénylet, bosszú, mágia – simán megállt a történet a lábán a háborús részek nélkül is.

Közben Drizzt és Mithril Csarnok oldalán is van történet, de kevesebb. Salvatore azt készíti elő, hogy miképpen fonódnak szorosabbra a szálak Drizzt és Catti-Brie között. Mivel a szerző az érzelmes részekben gyengébb, elég sutára is sikerül. Egy kis félreértés, egy kis pirulás, miközben egy küldetést is teljesítenek. Itt mindenki kimondja, mit gondol, megbeszélik. Tiszta módszer, csak éppen érzelmileg valahogy kevesebb. Közben mindenki kezd túllépni a gyászán, és Wulfgar emléke lassan tényleg emlékké szelídül. Azért, lenne egy tippem, hogy ki az a fogoly, akivel Lloth megvette a démon segítségét…

A végén pedig ott van a háború, több fronton, sok hőssel és a küzdelmek leírásával. Ahogy már korábban, Salvatore most is képes ötvözni az egyéni küzdelmeket és az egész csata láttatását. Élvezetes is lett, izgalmakkal, tragikus önfeláldozásokkal és diadalokkal.
Tetszett az a része is, ahogy Baenre Anya be lesz vonva a közvetlen harcba, és hogy Drizzt nem csak harcosként szerepel, hanem taktikusként is. Az, hogy a papnőket indul a kis csapattal levadászni, és Bruenor viheti be a végső csapást, jól megkomponált rész volt. Attól ugyan most jobban fogtam a fejem, hogy a drow oldalon is vannak olyan személyek, akiket már szinte kedvelek. Jarlaxle például ilyen. Sajnáltam volna, ha levágják, pedig egyértelműn a gonosz oldalon állt a harcokban.

Sorozatként is jól működik a kötet. Van bőven utalás a korábbiakra, és már építi a folytatásokat is. A fő történetet befejezi, és egész a regény, de megvannak azok a pontok, amelyekkel majd lehet tovább haladni. Lloth tervei, vagy éppen az a fogoly, akit többször emlegetnek, de akinek még nem tudhatjuk a személyazonosságát. Az ilyesmik jól húznak is a következő rész felé.

A világa bővült az istenekkel és Lloth személyével. Ez már csak azért is tetszett, mert most kézzelfoghatóvá lett egy felettes szint. Volt, hogy nem is igen hittem, hogy az istennőjük igazi, és miért keresik annyira a főpapnők a kegyét. Most már nyilvánvaló. De Salvatore jól árnyalja a figurát, mert a Pókkirálynő végtelenül kegyetlen és vérszomjas. A drow város a játszótere, és kár lenne bárkinek is azt feltételeznie, hogy Lloth kedveli. Nincsenek ilyen érzelmei – nem véletlenül sötét istennő, valóban az.

Olvasmányos, szórakoztató történet újfent, és nagyon mesélős is. Szeretem, ahogy láttatja a helyszíneket, szereplőket és a hatalmi viszonyokat. Ahogy fentebb írtam, talán csak érzelmi téren kevesebb a regény, de ez nem is olyan történet, amiben azt kellene hosszan elemezni, hogy melyik szereplő miképpen érzi magát. Itt mindenki inkább cselekszik.

Ebből a történetszakaszból eddig ez a kedvencem. Jöhet a folytatás!