Fülszöveg: 

Véget ért a háború…
Drizzt és Catti-brie új, szabad élete mégis veszélybe kerül, amikor egy talányos vers s egy félresikerült varázslat arra készteti őket, hogy visszatérjenek oda, ahol először találkoztak a kristályszilánkkal. A csalétek egy szeretett személy lelke, amely az abyssi pokolfajzat Errtu fogságában sínylődik.
A kardpart kalózjárta vizeitől a hegyekbe, sőt azon is túlra vezető úton a sötételf és társai új szövetségeket kötnek, régi barátságokat elevenítenek fel, miközben szembeszállnak a gonosszal, aki nem csak Drizzt Do'Urden pusztulását akarja, hanem azokét is, akiket a drow szeret…

Szerintem: 

10 rész után azt hiszem, megvan a

minta, melyik kötet mikor és miért tetszik nekem. Ez sajnos megint egy kevésbé tetszetős, bár a sorozatban egyfajta lezárás.

De, nem ez az igazi ok. A nagy csata az előző kötetben megvolt, most a szereplők a sebeiket nyalogatják. Persze, harcosokhoz méltón, csatákban és tevékenykedve. Bruenor átadja az ősének a királyi címet, és újraindítaná a korábbi lakhelyén a bányákat. Catti-brie és Drizzt folyami életbe vágtak, és kalózok ellen küzdenek. Van viszont egy démon, aki tőrbe akarja csalni a drow-t, és ez indítja az eseményeket. Haza kell térni, szembe kell nézni vele.
Személyesebb, kisebb kaland, nem az a népek sorsát meghatározó nagy esemény, ami jobban leköt ebben a sorozatban. Ez az egyik pont: az epikus kalandokat jobban szeretem, mint amikor ilyen, inkább egyénre szabott csatákat vívnak.

Hiába vannak benne csaták, hiába vannak mozgásban a szereplők. Nem lehet azt mondani, hogy ennek a kötetnek ne lenne izgalmas cselekménye, csak kevésbé epikus. Plusz: a tengeri részek legutóbb sem tetszettek túlzottan, és most több van belőlük. Ahogy ott csatáznak, nem kötött le. Jön az ellen, szembeszállnak, és ennyi. Videójátékos szörnyírtás, nincs olyan tétje és drámája.

Olyan mesteri gonosz ellenfél sincs, mint a korábbi részekben pár. Hiába hozta Salvatore vissza a Szilánkot is, a démonnal ötvözve már az sem volt olyan démoni. Nincs mögöttük olyan világ, mint korábban a drow társadalom az Első Család úrnője mögött. Az a gonosz, kérlelhetetlen logika, amivel egy mágust a Szilánk egykor magasba emelt. Ha maradok a videójáték analógiánál, akkor ebben a kötetben nincs igazán Boss. Van ellenfél, gonosz is, csak kevésbé rafinált, maga a figura lényegesen egyszerűbb.

Hogy valami pozitívat is mondjak, Salvatore elkezdett összetett érzések felé menni a szereplőkkel. Amikor visszatér a barbár Wulfgar, jól megfogja, mennyire kettős érzelmei vannak Drizztnek. Örül is, de szúrás is ez neki.
Nem tudom, megmarad-e az irány, vagy visszatérünk az egyértelműen jó és rossz szereplők világába, de emberibb attól a szereplő, hogy így tud érezni.

A kötet konfliktusa pedig egyértelműen a démon és mindenki más között áll fenn. Egy gonosz entitást kell megállítania, és a jók kénytelenek felsorakozni ellene.
Vagyis, azért megvan a mesei jó – rossz világ, csak mégsem olyan.

A stílusa is a szokott. Nem túl bő lére eresztett, de azért leírja a helyszíneket, szereplőket. Elsősorban a cselekményre összpontosít, Salvatore jól ír csatákat és összecsapásokat. Közben a szereplők lelki világa is megvillan, bár éppen csak, elhelyezve őket, mi is mozog bennük éppen.

Biztosan áll az is, hogy ez a sorozat tud ennél jobbat, így ennél egyszerűen többet várok, ha fantasy kalandregénynek rendben is van.