Fülszöveg: 

A ​huszonéves budapesti lánynak – akinek egyetlen vágya, hogy író legyen – a sokadik próbálkozás után sem sikerül elnyernie a megpályázott irodalmi ösztöndíjat. A szüleitől furcsa vigaszdíjat kap: részt vehet egy alapítvány által, a saját területükön kimagasló eredményt nyújtó fiatalok számára szervezett utazáson. Irány Jamaica!
Orsolya félve indul útnak, nem érti, mi keresnivalója van a sok sikeres fiatal között; nem is akar menni, de a nővére elmagyarázza neki, egy írónak élményekre van szüksége. A csapat meglehetősen vegyes összetételű, de nem a szuperintelligens csillagász, nem is a győzelemmániás zeneszerző lány a legfurcsább a tagjai között, hanem az a kedves tekintetű, szép modell, aki nem szól senkihez, aki nem is próbál kommunikálni másokkal. Hamarosan kiderül: a lány nem azért különül el a többiektől, mert gőgös, hanem azért, mert siket. Orsolya összebarátkozik vele, és kialakul körülöttük egy kis csoport.
Ahogy a fiatalok megérkeznek a szigetre, az események felgyorsulnak. A karibi álomvakáció néhányuk számára rémálommá válik, néhányan pedig megértik: csak úgy lehetnek boldog, önálló és független felnőttek, ha lerázzák magukról szüleik akaratát, nem mások elvárásainak próbálnak megfelelni, hanem a saját útjukon haladnak – azon az úton, ahol óriási jelentősége van a másság elfogadásának, az előítéletektől való megszabadulásnak. Ebben az állandóan mosolygó, siket modell lány segít nekik a legtöbbet.

Szerintem: 

A legtalálóbb jelző, ami a kötetről eszembe jut, az aranyos. Kis kellemes, nyári szerelmes, de mellette próbálkozik

olvasóneveléssel is. Simán elmegy nyári limonádénak, de van benne valami olyan ártatlanság és emberekbe vetett hit, amitől nálam a napfényes jelzőt is kiérdemli. A léleksimogató könyvekre szoktam ezt írni, és ez nagyon közel van hozzájuk.

A történetben fiatalok mennek elnyert jutalomutazásra, Jamaicába. Akad köztük kiemelkedő sportolótól kezdve zenészen át íróig minden. A kiemelt szereplők zenészek, írók, egy tudós és egy modell. Az elején úgy tűnik, hogy Orsi, az átlaglány lesz a főszereplő. Ő véletlenül csatlakozhat a csapathoz, mivel az eredeti díjnyertes egy amerikai ösztöndíj miatt nem tud utazni. A többiekkel ellentétben neki nincs önbizalma, nem is hisz igazán abban, hogy jó abban, amit szeretne csinálni – az írás. Míg a többiek szépnek és kívánatosnak vannak leírva, őt úgy jellemzi a szereplő, hogy alacsonyabb, teltebb festett hajú gombóc. Húztam is a szám, mert én már annyira unom, amikor Miss Átlagosért mindenki odavan, és minden összejön neki. De szerencsére a történet hamar váltott nézőpontra vált, és majdnem minden kiemelt szereplő kap fejezeteket. Így belegondolva, fura, hogy Weisz Fanni egyedül a magáról mintázott siket modell, Dóri belső világába nem nyújt betekintést, ő csak szerepel a történetben, nem válik elbeszélővé.

A történet a szokott konfliktusokkal indít: féltékenykedés a lányok között, a szerelmes párok alakulása. Orsi és Gaben kapcsán előkerül az is, hogy mennyire szabad az álmok után menni, mennyire kell háttérnek valami reális is. A két fiatalnak ráadásul pont fordítva kell megtalálni a helyét – Orsinak jobban kell az álmai után menni és hinni bennük, míg Gaben azt kell elfogadja, hogy biztosabban próbálkozhat az álma megvalósításával, ha van mögötte egy biztos bázis, amit a tehetségével ráadásul könnyen meg is tud teremteni.
Plusz, kezdettől jelen van az empátia és elfogadás kérdésköre is. Szépen levezeti, hogy egy fogyatékkal élő is képes önálló ember lenni, akinek az se jó, ha valaki anyáskodik felette, meg persze az sem, ha bullying éri, egyértelműen.

Amivel azonban többé tud válni, ahogy mindebből eljut majd oda, hogy hányféleképpen segíthet egy ember a másikon. A történet megemlékezik egy katasztrófáról, és azokról, akik segíteni igyekeztek. Hogy azt mennyiféleképpen tehették. Hogy mit jelentett annak, aki adott, és annak is, aki a segítséget kapta.
Ha már segítségnyújtás. A kötet egyik legszerethetőbb alakja a mentőkutya, Nagycsoki. Ok, én alapból nagyon kutyás vagyok, de itt jól el vannak kapva az olyan jelenetek, ahogy a németjuhász örül Dórinak, vagy majd a mentéskor visszafordul irányért és támaszért. Ahogy követi a kézzel adott vagy szóbeli utasításokat. A saját kutyám ugyan nem mentőkutya, és sokkal egyszerűbb trükköket tud, de annyira rá tudtam ismerni a viselkedésére. A megerősítés keresésre, vagy ahogy stresszhelyzetben megvan a maga biztos pontja, amiből rosszul viseli, ha kizökkentik.

Fejlődnek a szereplők, és szépen ki lesznek bontva. Ez is része volt számomra a kötet napfényességének: aki bunkónak vagy negatívnak hat az elején, megismerjük miért ilyen, és a történtek hatására felül tudnak emelkedni magukon. Ahogy az alapból szimpatikusnak ábrázoltak is tudnak tovább fejlődni. Tivadar megtanul barátokat szerezni és nem tudományosan kommunikálni. Orsi magabiztosságot gyűjt.
Nincs is igazán negatív szereplő benne, a végére annyira csapattá lesznek és olyan szépen össze is állnak majd a párok. 3 lány, 3 fiú és mondanom se kell, hogy a végére ez 3 pár. Mindenki helyére kerül.

Talán attól naivnak is tűnhet, hogy minden mennyire elrendeződik, és a konfliktusok is szépen kisimulnak. De ebben is benne van a kötet nagyon pozitív világ- és emberszemlélete. Itt meg lehet javulni, fel lehet ismerni az egyénen túlmutató értékeket, és a barátság, szeretet és szerelem felül tud írni rossz dolgokat. Igen, a mindennapokban szerintem is túl szép lenne ez így, és ezért hihetetlen, de olvasni nagyon jól esett. Jó volt elképzelni, hogy lehetne így is.

A stílus pedig a nyári limonádéké, ahogy már említettem. Benne sok pozitív gondolattal és néhol hűtőmágnesre is kitehető erősítő üzenetekkel. Könnyen olvastam, és néha megcsapott ugyan, hogy mennyire nem találom reálisnak egy-egy szereplő által mondott túl pozitív, túl kedves – néhol közhelyes – mondatát, de a történet hangulatába belefért.

Kellemes olvasmány volt, könnyed is, de valamit igyekezett átadni is. Jól esett olvasni.

Idézet: 

Addig a napig – szólalt Tamás –, amíg az ember bőrszínének nem lesz kisebb jelentősége, mint a szeme színének… háború lesz.

– Jézusom! Két óra ennek a vacaknak a fedélzetén! – sóhajtott fel Gaben.
Kiderült, a pilóta nem tévedett: kényelmetlenül bár, de úgy is befértek a gépbe, hogy az egyik ülést Nagycsoki egyedül foglalta el.
– Nem lehetne, hogy helyet cseréljek vele? – kérdezte Gaben, aki a padlón Ivett és Orsi lába előtt kuporgott. – Elvégre mégiscsak én vagyok az ember, ő meg a kutya!
– Kizárt – mondta Péter, aki a vita óta eléggé mogorván beszélt mindenkivel. – Nagycsoki az üléshez szokott hozzá. Ott érzi biztonságban magát. Ha a padlóra kerülne, félne.
– Én az ülésen is félnék – mormolta Gaben. – Főleg ezen a gépen!