Fülszöveg: 

Alicia Berenson élete látszólag tökéletes: híres festőnő, aki feleségül ment egy jó nevű divatfotóshoz. Nagyszerű házban él, amelynek hatalmas ablakai egy parkra néznek London egyik legfelkapottabb negyedében. Egyik este férje, Gabriel későn tér haza a fotózásról, Alicia ötször arcon lövi, aztán mindörökre elnémul.

Vonakodása bármiféle magyarázattal szemben olyan titokká növeszti tettét, amely megragadja a nagyközönség figyelmét, és hírhedtté teszi személyét. Képeinek ára az egekbe szárnyal. Őt, a néma beteget a nyilvánosság és a bulvárlapok elől a The Grove-ba, egy észak-londoni törvényszéki orvostani intézetbe zárják.

Theo Faber, a bűnügyi pszichoterapeuta jó ideje vár a lehetőségre, hogy vele dolgozhasson. Elszántsága, hogy szóra bírja páciensét, és felfedje a titkot, miért lőtte le a férjét, saját indítékainak labirintusába vezeti… Olyan igazságot kutat, amely azzal fenyeget, hogy őt magát is felemészti.

Szerintem: 

Ez roppant jó lehetne filmen is. Mondjuk, utána nem lenne jó kedve egy nézőnek sem, de kellően sokkoló egy befejezést lehetne kerekíteni neki. De egyelőre maradjunk a könyvnél.

Michaelides megbízhatatlan

elbeszélővel dolgozott, bár lehet, nem is ez lenne rá a megfelelő szó. Titkolózó? Theo sokkal többet tud, mint amit velünk megoszt. Vissza is lehetne olvasni, hogy valóban csak az elhallgatás eszközét használja, vagy azért vannak hazugságok is, amiket magában is elmond.

Ő a központi alak, Theo. Akinek a történetét két nagyon más nő határolja: a szakmában ő az a lelkes fiatal orvos, aki az évek óta megnémült egykori festőzsenit vissza akarja hozni az életbe. A szakmai életét kiteszi az, hogy Alicia orvosa legyen, mélyre ássa magát a pszichózisában. Jókora bűntudat munkálhat benne miatta. Így belegondolva, mégis inkább megbízhatatlan elbeszélő a férfi. Esze ágában sincs igazán meggyógyítani a nőt és segíteni neki mindenre emlékezni. Bár az is megérne egy misét, hogy ha ki is derülne minden, Theo mit kapna. Szerintem a betörés már elévült és erőszakot nem alkalmazott.
A másik szálon pedig a házasságába leshetünk bele. Egy vidám, élettel teli, szikrázó színésznő a felesége, aki csalja. Itt még sajnálni is tudnám, csak aztán kiderül, hogy a két történet hol találkozik. És itt megint csak a megbízhatatlanság merül fel – maradjunk annyiban, hogy nem mindig a jelen az, amit annak lehet hinni.

A történetet olvastatja, hogy mindkét vezérszálon ott vannak a rejtélyek és a házastársi feszültségek. Miért ölte meg a festőnő a férjét? Mit tud kezdeni Theo azzal a helyzettel, hogy a felesége megcsalja?
Kirakósként épül fel, hogy ki és mit is tett valójában. Onnan is üt igazán a regény, hogy Michaelides felfedi, hogy nem két képet, csak egyet nézünk. Nem két történet, csak egy.

Az a fajta könyv, aminek a vége átértelmez mindent, még a festményt is, amit Alicia megfestett. De a számomra legizgalmasabb a végére az volt, hogy egyáltalán ki érdemli meg, hogy bármilyen szimpátiát is érezzek iránta? A szerző elérte azt a végére, hogy mindenki ellen tudok gazságokat sorolni és utálni őket. Alicia bár beleroppant, de akkor is csak egy gyilkos. Nincs mentség, ő ölt. A férje játszotta a mintaférjet, aztán még szabadtéren is csalta a nejét. Theo neje legalább provokálná a férjét, nyomokat hagy, bár Theo nem tudja eldönteni, mennyire direkt. Le akarna bukni? Mert az az asszony is csalfa. Theo meg rendez egy darabot, amit nem tud kézben tartani és vérfürdő lesz. Megtartotta a feleségét, de volt bármi öröme a megcsömörlött, depressziós és bűntudatos nejében? Kétlem. Nem feltétlenül érdemelnének olyan büntetéseket, amiket adnak egymásnak és kapnak, de attól még mind a 4 fő karakter bűnös. Sajnálom is, hogy ennyire és mindenki le lett építve.

A cselekményben tetszett maga a terápia is. Jó a környezet, az egésznek a hangulata és feszültsége. Igazából nem egy eseménydús, pezsgő regény, de a két szál, a rejtélyek mozgásban tartják és nem hagyott unatkozni.

Még emésztem kicsit, de lényegesen jobban tetszett, mint a másik könyv, amit a szerzőtől olvastam. Van cselekményelemben, hangulatban hasonlóság köztük, de ez valahogy összeszedettebb és lényegesen kevesebb benne az önsajnálat, felesleges kör.

Idézet: 

Valamennyien bolondok vagyunk, csak ki-ki a maga módján.