Fülszöveg: 

1794., ​Marseille. A jakobinus diktatúra legvészterhesebb napjaiban a gazdag nagypolgári család szépséges leánya, Désirée Clary élete is a feje tetejére fordul. Miközben bátyját igyekszik kimenekíteni a fogságból, véletlenül összeismerkedik az ambiciózus korzikai katonatiszttel, Napoleone di Buonapartéval, és a találkozás egy csapásra megváltoztatja a lány életét. Az ismeretségből szerelem, a szerelemből titkos eljegyzés lesz, ám mire házasságra kerülne a sor, az ifjú korzikai már Napóleon néven ünnepelt tábornok a francia fővárosban, Désirée helyére pedig a párizsi arisztokrácia legvonzóbb asszonya, Josephine de Beauharnais kerül. Ettől kezdve látszólag külön utakon járnak: Désirée hű társra lel Bernadotte tábornok személyében, és Svédország királynéja lesz, Napóleon világhódító uralma pedig elkerülhetetlenül robog a tragikus végzet felé. Személyes sorsuk mégis minduntalan összekapcsolódik egymással.

Szerintem: 

A cím az, ami

legkevésbé tetszett ebben a regényben. Desiree a történet nagyjában katonafeleség, olyannyira, hogy a végére már komolyan kételkedni kezdtem abban is, hogy a cselekményben lesz-e belőle királyné. Ok, azért tudtam, hogy lesz. Biztos voltam benne, hogy azt a poént nem hagyja ki Pataki, hogy Desiree fia éppen anyja vetélytársának unokáját veszi feleségül.

Különben regényesen követi végig az életutat. Azt a keretet választotta, amit a regényírók különben is annyira szeretnek: élete végén a szereplő emlékezik, és rendszerezi legalább fejben, jelen esetben egy emlékiratban is, hogy mi mindent élt meg. Énelbeszélő, személyes hangon és emberileg közel hozva. Pataki hangsúlyt fektetett arra, hogy ne csak hősnőjén keresztül Napóleon világát hozza közel, hanem Desiree, mint lány, majd feleség és anya is előttünk álljon.

Egyszerre egy romantikus életút és egy történelmi regény. Desiree maga nem sok vizet zavar, hogy csúnyám fogalmazzak. Jelentős tettei nincsenek, a maga női életét éli, nem belefolyva sem az államügyekbe, sem semmi másba. Viszont, ismeri és gyakran rokona is azoknak, akik alakították a történelmet. Napóleon első menyasszonya volt, és ha a felesége nem is lett, a nővére és Napóleon bátyjának frigye révén egy családba kerültek, közös unokahúgaik születtek. A férje, Bernadotte Napóleon sikeres tábornoka, államférfi, majd a regény végére svéd király is. Josephine, aki miatt Napóleon elhagyta, idővel egyfajta barátnője lett. Desiree szemszögéből, szemtanúként lehetett megírni a történelmet – ez különben az a nézőpont, amit a történelmi regényekben szintén szeretnek az írók. Itt még csak csalni sem kellett, egy kitalált szemlélővel elbeszéltetni az eseményeket, Desiree valóban élt és átélte a történelmet.

Kifejezetten szerettem ebben a regényben, hogy mindkét oldalt izgalmasan tudja megírni. Történelmi regényként inkább Napóleon és Josephine története. Nagy részletességgel benne van minden a császári párról, és Bernadotte révén a katonai világ is megjelenhet, nem csak a császári udvar és a magánélet. Desiree maga is követi, mit és miért tesznek, hogyan játszmáztak, szerették egymást, vagy éppen milyen hibákat vétettek. Mindig, bármit is tegyen Desiree ott van mögötte egy árnyék, akit gyakran csak 'ő'-ként emlegetnek. Napóleon.
Ugyanakkor Desiree feleség is, udvari szereplő is. Testvérként, feleségként, szerető asszonyként jelen van a történetében. Nem csak annyit tesz, hogy ismerteti, éppen mi zajlik a császári pár között. Támogatja a nővérét, biztos és szeretett pont a férje életében. Ezek tűnnek kisebbnek és talán unalmasabbnak is, de Pataki szépen építkezik, és izgalmat tudott abba csempészni, hogy miképpen költöznek, vagy hogyan ünnepelnek egy-egy családi eseményt.

Törekszik arra, hogy a szereplőket ne idealizálja. Erényeket és vétkeket ad nekik, nem hősöket teremt. Josephine kezdeti csalfasága és pazarlása. Napóleon egyre elhatalmasodó egója – ahogy egy fiú örököst akart, az egészen eszembe juttatta VIII. Henriket is. Mégis, szerethetők, emberiek és érdekelt mi lesz a sorsuk, ha a történelemből pontosan tudtam is.
Desiree szinte végig nagyon szerethető központi szereplő is, megszerettette velem a szerző. Át lehet vele élni Napóleon árulását és a szíve törését. Ahogy Bernadotte szép lassan szerelmet ébreszt benne. A fiatal anya büszkeségét a szép kisfia láttán. Ahogy figyeli, mit ügyködnek Napóleon női családtagjai és próbál kívül maradni a körön, senkit sem elárulni. A végére, már svéd királynéként kezdtem rá haragudni – eszembe juttatta sajnos Sisi alakját. Pataki különben róla sokat írt. Ahogy Desiree utálta a svéd udvart, menekült és utazott, királynéként messze nem volt példamutató. Nem örültem neki, hogy úgy kellett éreznem, Pataki mintha az osztrák császárnét használná a mintájának. Csak éppen Bernadotte jobb államférfi és apa volt, mint Sisi Ferenc Józsefe. Ezzel már szerencsésebb is a másik nőnél.

Jól szerkesztett, könyvekre és fejezetekre bomlik, egy-egy nagy egységre bontva a történetet a történelmet követve. Az énelbeszélő közvetlensége és a cselekmény is húzza előre. Női, de történelmi oldalról is korrekt.
Jobban összeáll, mint azok a bizonyos Sisi-regények a szerzőtől.

Kellemes meglepetés volt, szívesen olvastam és valóban két olvasói nézőpontot is kiszolgál. Női regény is, történelmi is.

Idézet: 

Én azonban mindig is arra vágytam, hogy harcoljak. Amikor fiatal fiú voltam, minden lehetséges könyvet elolvastam a nagy hősökről, Julius Caesarról, Nagy Sándorról, Hannibálról. […] Egy napon én is odakerülök majd melléjük – mondta Napoleone.

Az ambíció soha nem lel nyugalmat, még a nagyság csúcsára érve sem.

 Az élet drága és rövid; akkor meg minek szenvedjünk?

A középszerűség soha nem lehet elérendő cél – tette hozzá. – Legalábbis akkor, ha van esély középszerűből hozzáértővé vagy akár kiválóvá válni.