Fülszöveg: 

Negin Belford immár félisteni mivoltának tudatában teljesít megbízatásokat az új csapat tagjaként. Titokzatos gyilkos után nyomoznak, aki feszültséget kelt és veszélyt hoz a Szövetségre.

A Lemer elvesztése miatt érzett mélabúból Nergal, az Alvilág jóképű urának személyes felbukkanása zökkenti ki a lányt, és egyúttal alaposan felkavarja a lelkét. Az isten mindent latba vet, hogy elnyerje a kegyeit, és beteljesedjen az alku, amit a lány apjával kötött a múltban.

Neginnek egyszerre kell szembenéznie az alattomos gyilkossal, és egyensúlyoznia Nergal iránti vonzalma és saját félelmei között.

Vajon mi köze a Tűzvarázslónak a titkos szervezethez? És mi a célja?

A kedélyes szellemvadászatnak vége. Sokkal kockázatosabb kihívásokkal kell szembenézniük a szereplőknek, és Negin többé már nem tud dacolni az elrendelt sorsával, sem forrongó érzelmeivel.

Szerintem: 

Talán most volt először magyar regénnyel egészen olyan érzetem, mint az ázsiai regényekkel vagy sorozatokkal szokott lenni. Vagyis, ránézésre

megismerem a szereplők nevét. Pl. Ereskigal nevét olvasva tudom, hogy istennő, a hősnő ellenlábasa, mivel az elhidegült férje szemet vetett a lányra. De magamtól nem tudnám megmondani a nevét, most is puskáztam.

De pont ez az idegensége, ami most is az egyik kedvenc elemem volt a regényben. A sorozat nyitányában is szerettem, hogy nem az unalomig ismert görög-római világhoz nyúl, vagy a Vikingek és a Marvel Thor sikerei után nagyon feljött skandináv mitológiából merít. (Bár szeretem mindkettőt, jegyzem meg.) Egyszerűen jól esik, hogy ez nagyon más és idegen nekem. Ettől lehetnek a történetben olyan elemek, amelyek más körben elképzelhetetlenek, és amelyeken így is leesett az állam. Csak egy példa: Nergal simán feleségül kéri Negint, és felajánlja, hogy a félistent teljes jogú istennővé teszi. Mindezt úgy, hogy Ereskigal a neje. Pedig szó sincs válásról – van olyan egyáltalán az isteneknél? Náluk viszont megengedett és elfogadott a többnejűség.

A fantasy és a romantika párharcában viszont és sajnos elvérzik a fantasy. Ugyan még mindig megvan az a vonal, hogy Negin tanulja a mágikus világ szabályait, és még mindig igyekszik megtanulni a saját isteni erejének használatát, de már nem építi mögötte az istenek pantheonját. Nem tudok meg többet róluk, vagy a történeteikről, legfeljebb ismétlések vannak arról, hogy Ereskigal milyen egy fehérmájú házasságtörő, aki pl. az apósának szült gyereket. A történet címében megjelenő Barabas az ellenfél, de a harcuk sem a meghatározó része a cselekménynek. Néha a románcok szünetében összecsapnak, de ott is gyorsan személyes színtérre mennek a csapások, és nem a harc és egymás elpusztítása a lényeg. A Renddel is csak egy küldetésen látjuk Negint, inkább az lesz ott is a hangsúlyos, hogy rejtegeti a képességeit és isteni rokonait/kapcsolatait a lány. Pedig Mael személyében kapunk egy olyan szereplőt, akit többet is elviseltem volna. Egy elmefürkész tündér? Akkor is érdekes lenne, ha mellette nem egy nagyon helyes, veszélyes férfinak lenne megírva.

Ami viszont van orrvérzésig: ahogy Nergal rátapad Neginre, és el akarja csábítani. Vannak randin, valamennyit beszélgetnek is, és nagy a vonzás köztük. Carrigan nem is húzza el – George miatt ugyan a regény elején Negin mást akarna, de gyorsan beadja a derekát az Alvilág istenének, és amint már a szex is a képben van, George eszébe se jut a nőnek. Legalábbis addig, amíg Ereskigal bosszúból meg nem gyógyítja és a szeretőjévé nem teszi, ezzel négyszöget csinálva a szerelmi sokszögükből. Akkor már lelkiismeretfurdalása van, meg a szerelmét megcsalásnak kezdi nevezni a nő. Az érzelmi játszmák és Negin kedélyhullámzásai eluralják a történetet. Azon még gúnyosan mosolyogni is tudtam, ahogy a lány környezetében levők – pl. az új testőre vagy az apja – nem is titkoltan drukkolnak és sürgetik, hogy jöjjön össze Nergallal. Olyan kisiskolásan csinálják. De majd a kapcsolat leírása se lesz sokkal jobb: kapunk nem egyszer belső monológot arról, hogy a szex valami egészen kivételes és Nergal sem az a bunkó, akinek először gondolta.

Még ezzel se volt komolyabb bajom, pörgött úgy a cselekmény és könnyen olvasható, hogy szórakoztató regényként működjön. Csak éppen a kötelező és erőltetett konfliktusok, Negin érzelmi összeomlása és vívódásai annyira buták a kötet utolsó harmadában. Attól már egészen rosszul tudtam lenni, ahogy kiakad azon, hogy az apja isteni közbeavatkozást kért azért, hogy Nergal és Negin minden téren illjenek össze. Úgy már nem az igazi a szerelem, ha egymásnak vannak teremtve, de szó szerint? Felesleges és gyakran buta okokból borul ki, emészti magát. Az meg röhejes, ahogy nagy elhatározásai vannak, aztán a 2 éves unokahúgomhoz hasonlóan, pillanatok alatt meggondolja magát. Pl. az egész Alvilággal szakít, az erejét is megtagadja és Nergalt látni sem akarja többet. Nem egészen két héttel később meg alvilági istennővé avatják és hozzámegy Nergalhoz, akit elég volt egyszer látnia, hogy pár nap hiszti után a karjaiba vesse magát. Miközben Negin erős, független nőnek is meg van írva, ilyen téren olyan hisztis és butácska, hogy az már komolyan ellenszenves.

A szöveg sem lesz a kedvencem. Sűrűn használ olyan kifejezéseket, amelyek szóban úgy ahogy elmennek, de nagyon nem szeretem őket könyvben és gépelve látni. Amikor a többszáz éves és veszélyes mágus egyszerűen ’hapsi’ – arra inkább nem is mondok semmit. Ennél igényesebb szöveget olvasnék szívesen, de tény, hogy gördülékeny és könnyen olvastam, ha ilyesmiken ki is zökkentem.

Nem volt teljesen a fogamra való, de Negin lelki szemetesét leszámítva azért elvoltam vele. Nem csak idegesített, szórakoztatott is, és vannak benne jó ötletek.

Idézet: 

Mindenki életében vannak fordulópontok, amikor felismeri, hogy változtatnia kell. Egyszerűen muszáj, mert ami addig volt, már nem elég. Több kell. Más. Valami új, ami után vágyakozni kezdünk, és magához vonz, mert mi magunk változunk. Ha a régi berögződésekhez ragaszkodunk, előbb-utóbb felismerjük, hogy nem hoz már megelégedést, ami addig volt. Kockáztatni kell.

Tudta jól, hogy az emberek törvényei a kiskapukkal, a jól fizetett, dörzsölt ügyvédekkel inkább kedveznek a bűnösöknek, mint az áldozatoknak.