Fülszöveg: 

Valami történik az álmodók erejének forrásával. Valaki korlátozza. Egyre csökken, egyre gyengébb. Ha teljesen eltűnik, mi történik az álmodókkal és azokkal, akik tőlük függenek?

Ronan Lynch nem tervezi megvárni, hogy kiderüljön a válasz. Mentora, Bryde támogatásával kész megtenni, amit meg kell tennie, hogy megmentse az álmodókat és az álmodottakat… még akkor is, ha emiatt maga mögött kell hagynia a családját. És a fiút, akit szeret.

Jordan Hennessy tudja, hogy ha az álmodók kudarcot vallanak, ő meghal. Ezért beleveti magát az alvilág sötét bugyraiba, hogy megtalálja azt a tárgyat, ami életben tarthatja.

Carmen Farooq-Lane fél az álmodóktól, ezért is vállalta, hogy levadássza őket. Minél közelebb kerül azonban a céljához, annál inkább összezavarodnak az érzései. Vajon az álmodók pusztítják el a világot… vagy a világ pusztul el az álmodók kiirtása közben?

Szerintem: 

Sokadik elolvasott könyv az írónőtől, és még mindig nem értem, miért ennyire sikeres. Ezért a sorozatért, az előzményéért, a Hollófiúkért is sokan rajongtak. Én meg olvasom őket, és

egyszerűen nem találom meg benne a szórakozásom.

Itt majdnem a regény végére értem, mire egyáltalán leesett, hogy mi is a történet veleje. Hogy jön ehhez a cím – mert tulajdonképpen Ronan, Bryde és Hennessy összeállása, célkitűzése, és amit ezért tesznek, az maga a képtelen küldetés. De különben Carmen munkájára is illene – leszámolni a veszélyes álmodókkal, amikor folyamatosan újak születnek, esélytelen. Kb. olyan, mint amikor az X-Men történetekben a mutánsokat akarják kiiktatni, amikor ők is folyamatosan születnek. A képtelen pedig lehet utalás Jordanre, aki fest. Aki eljut oda, hogy már nem másol, hanem elkezd alkotni.

De a regény nagyjában csak tengenek-lengenek, szenvednek, és szembesülnek a saját korlátjaikkal és kétségeikkel. Küzdenek magánnyal, nem megértéssel, felnőtté válással, majdnem tiltott szerelemmel, reménytelenséggel. Nagyon belülről van megfogva, és nekem az nem tetszik. Nekem akkor lett volna élhetőbb a küldetés, ha ténylegesen arról olvashatok, hogy miképpen csapnak össze az álmodók Carmen embereivel. Hogyan tervezik, kivitelezik és esetleg izgalmasabb akciók során a Ley-vonalak megerősítését. Helyette mindenki gyötrődik, szenved, meg nagyon vigasztalan.

Szenvedek azzal is, hogy nem találok egy szereplőt sem, akit meg tudnék kedvelni. Alapvetően az a sok önsanyargatás és rossz közérzet már ellök tőlük, de sokuknak a céljaival se tudok egyetérteni. Mindenki olyasmit akar, a nagy játszma szinten, amire nincs esélye. Azt már írtam, miért nem lehet az álmodókat megszüntetni. De álmodó sem lehet mindenki, és hiába érti az ember, hogy mit akar elérni Ronan, ő nem látja, hogy az álma milyen áldozatokkal járna, amit mindenkinek meg kellene hoznia. Mi kelne életre, milyen rettenet születhetne meg belőle. Nem jó a mostani rendszer, de egyik sem jobb, amit a helyére akarnak tenni. Így azokkal az emberekkel se tudok mit kezdeni, akik a maguk ügyének harcosai. Már akik – mert Ronan kapcsán abba is bele lehetne menni, hogy mire nem képes azért, hogy ne kelljen felelősséget vállalnia. Átírja az emlékeit, új embereket teremt – el is merengtem azon, hogy Bryde mennyire a vágyálmának megvalósítója. Ronan akarja annyira, amiért Bryde küzd? Vagy Bryde már túllépett az álom voltán, hiszen őt akár úgy is értelmezhetnénk, hogy azért küzd ennyire a vonalak megerősítéséért, mert azzal a saját túlélését és szabadságát biztosítaná.

Az emlékezet gyermekei után kevésnek és túl könnyednek érzem azt is, amit a létezés és önállóság kapcsán feszeget. Az álomból életre keltek kötődnek a megálmodójukhoz, de vannak saját dolgaik. Akkor ők önálló létezők, vagy az álmodó nyúlványai? Önállók vagy sem? Itt simán kimondja valaki a megoldást, és annyi. Matthew énkép-válságából messzebb el lehetett volna menni, de ez ifjúsági könyv, nem kérhetem számon rajta egy komoly sci-fi mélységét. Ami, nincs is benne.

Amit a kötet javára tudok írni, az a nagyon erős hangulata. Egyedi a stílusa, és annak a része az a melankólia, fájdalmasság is, amit különben nehezen viselik. De, ha belegondolok, szervesen része Stiefvater könyveinek. Van egy sajátos érzelmi atmoszférája, ami valósággal beránt. Sajnos, ritkán esik egybe a hangulati világommal, és én ezekben szenvedni szoktam. Most is. Vagyis, teljesítményként tudom értékelni, de nekem nem tetszik.

Mégis, minden újabb könyvvel várom, hogy valami mást kapok. De nem. Lassan be kellene látnom, hogy nem kell nekem az írónő könyveivel kínozni magam. Nem az én világom.